Zsoltár, zsoltárfodítás

[Attila]

Zsoltár, zsoltárfodítás

A görög psalmos, latin psalmus ’dal’ jelentésű szó az ókori héber irodalomban keletkezett. Ősi bibliai irodalmi műfaj, amelynek több sajátos templomi énektípusa létezett. A zsidó papok, a leviták ezeket énekelték a jeruzsálemi szentélyben az oltár 15 lépcsőjén lefelé lépve. Leggyakoribb felkiáltása Dicsérjétek az Örökkévalót! (Hallelujah!) A Zsoltárok könyve 150 zsoltárt őrzött meg, melyből a legtöbbet Dávid királynak tulajdonítanak. A zsoltár olyan vallásos közösségi ének, mely Istenhez szól, ezért éneklése a hívő embe rszámára vigaszt és lelki megnyugvást jelent.
A keresztény egyház átvette a zsoltárokat, s liturgiájának alapjává tette. A reformáció idején Luther a nemzeti nyelvű gyülekezeti énekeknek fontos szerpet tulajdonított, különösen a zsoltárparafrázisoknak. A protestáns zsoltár feldolgozások nálunk a XVI. század első felében terjedtek el. Első nevesebb költője Sztárai Mihály volt, a teljes zsoltárkönyvet verses formába nelsőként Bogáti Fazakas Miklós majd Szenczi Molnár Albert fordította magyarra.
A zsoltárok hangvétele a világi költészetre is nagy hatással volt (pl. Babits mihály Zsoltár férfihangra, Dsida Jenő Psalmus Hungaricus, Pilinszky János Zsoltár).
Balassi zsoltárai
Balassi istenes költészetében igazi líraiság és magas formakultúra tökéletes egymásra találása zsoltárparafrázisaiban valósult meg. A zsoltárok hatása – mint általában a világiak vallásos líráját – korán megérintette Balassit: nagy bűnbánó énekének keletkezésében szerepe volt a 6. zsoltár inspirációjának is, Az te nagy nevedért ... kezdetű bosszút követelő verse pedig az 54. zsoltáron alapul. A zsoltár azonban a humanista költő számára nem csupán alkalmas keret személyes mondanivaló közlésére, hanem Petrarcától kezdve műköltői példakép is, a tudós imitáció tárgya – a petrarkizmus vallásos megfelelője. 1589-ben nagy irodalmi vállalkozásai idején Balassiban is élhetett egy humanista psalterium létrehozásának szándéka: erről tanúskodnak immár humanista példák nyomán írt – zsoltárparafrázisai. A 27. psalmus (Az én jó Istenem...) írásakor George Buchanan (1506–1582) skót humanista költő latin zsoltárparafrázisa, a 148. számúnál (Mennyei seregek, boldog tiszta lelkek...) pedig a humanista és reformátor Theodor Beza (1519–1605) latin metrikus zsoltára volt a mintája. A 42. zsoltár (Mint az szomjú szarvas, kit vadász rettentett...) esetében pedig Buchanan és Beza szövegei mellett esetleg Kochanowski lengyel psalteriumának ismerete is nyújtott ösztönzést. Balassi érdeklődését, személyes érdekeltségét a zsoltárok iránt az is fokozta, hogy állítólagos szerzőjüket; a bibliai Dávid királyt félig-meddig önmagához hasonlónak, lelki rokonának érezhette. Hiszen Dávid költő is, vitéz is, bújdosó is volt, s bújálkodásra is hajlamos; bűnbánata és isten félelme, s az ezek mögé rejtett evilági érzései könnyen visszhangot verhettek a szerelem és vitézség magyar költőjének lelkében. Dávid zsoltár-stílusában, szavaiban Balassi egyik költői anyanyelvét találhatta meg, melyen nagy erővel, ragyogó művészi színvonalon fejezhetett ki minden olyan mondanivalót, melyre a petrarkista szerelmi vers elégtelennek bizonyult. Ellenségei iránt érzett féktelen haragja sehol sem tombol akkora erővel, mint 42. zsoltárában, ahol egy-egy indulatos mondatát négy-öt strófán hullámoztatja végig; a természet, a hazai táj iránt érzett rajongása pedig tavaszi és vitézi verseiben sem szólalt meg oly lendülettel, mint – isten dicséretének ürügyén – a 148. psalmusban:
Tenger mély örvényi, mennydörgés, s villámás,

Eső, hó, szél és vész, háború, csattogás,
Hegyek, völgyek s nyárban fejérlő sok havas,

Szép halmok, zöld ágak, ékesült kis dombok,

Fák, kik külömb-külömb szép gyümölcsöt hoztok,
S füvek, kik gyönyörű szaggal illatoztok,

Sok színben tündöklő ékes szép virágok,

Erdőkben, cserékben vadak kik lakoztok,
Örökké az Úrnak nevét kiáltsátok!
Halálos sebbel, halálos ágyán jajdult fel a költő utoljára megrendítő 50. zsoltárában (Végtelen irgalmú ...), az ún. bűnbánó zsoltárok egyikében. Beza parafrázisát követte, mégis szinte hátborzongatóan idézi minden sora az esztergomi táborban haláltusáját vívó költő érzéseinek, gondolatainak rezdüléseit. "Fene ötte" sebe kínjai közt könyörög istenhez a testi fájdalom csillapításáért: "ne szárazd ki velőmet csontomból" – és a hívő ember utolsó lelki gyötrelmeinek enyhítéséért: "mosd el bűnöm rútságát, S együtt az rút hírrel, mint rút bűnt enyészd el förtelmes büdös szagát."