A romantikus látomásos költészet sajátosságai

[Attila]

A romantikus látomásos költészet sajátosságai

A romantika kedveli a túlzásokat, a felnagyított képeket. Alapeleme a fantázia. A romantikus költemények gyakori eleme a látomás, a vízió, kedvelt stíluseszközük a hiperbola, az allegória és az ellentét.

Petőfi és Vörösmarty látomásos költészete
Ide jön Petőfi A XIX. század költőinek elemzése (lásd 17. tétel), az Egy gondolat bánt engemet víziói.
1846. decemberében írta az Egy gondolat bánt engemet című költeményét. Korábbi célja konkrétabbá válik ebben a műben, gondolata a halál körül mozog, az egész művet ennek szenteli.
A halál elkerülhetetlenségének tudatában halálnak kétféle változata villan fel képzeletében jelenik meg előtte: a hasznos ill. a haszontalan halál. Az elmúlást romantikus képekkel festi le. Elutasította a nyerspolgári, magányos, tétlen halált. A bántó, az elviselhetetlen gondolat a lassú, észrevétlen elmúlás, melynek visszataszítóan hosszadalmas folyamatát a két hasonlat (hervadó virág, elfogyó gyertyaszál) részletező kibontása érzékelteti. Ezzel szemben magának kétféle elmúlást tudna elképzelni: az egyikben fontos szerepet kapnak a méretek (valamilyen katasztrófa), hiszen ilyen halál csak hatalmas személyiséget tud elpusztítani. Így jelenik meg a cselekvő halál gondolata egy nagyszabású látomásban. Ez a látomás-szakasz egyetlen hatalmas versmondat. A másik halálképet ütközetben jelenik meg. Ez is nagy mértékű, hiszen a nép ill. a világszabadság elérése érdekében száll szembe a zsarnoksággal. Érzi, tudja, hogy már nem kell soká várnia az áhított forradalomra. Látási és hallási képzetek ismétlődése erősíti a nagy ütközet izgatott elképzelését: a lelkesedés piros színe az arcokon és a zászlókon s az elharsogják igének a földkerekségen kelettől nyugatig végighömpölygő mennydörgése. A “Világszabadság!” önálló verssorba kiemelése erőteljes hangsúlyt ad az utolsó harc nagyszerű célkitűzésének. A költő erkölcsi elszántsága, a föllelkesült akarat ebben az utolsó ütközetben tudja csak elképzelni a megnyugtató halált, az önfeláldozás, az életáldozat misztériumát. Elesni ebben a nagy csatában már nem passzív megsemmisülés, mert maga a hősi halál ténye is szolgálat. A vers lecsendesedik, történése lelassul, s megrendült ünnepélyességgel engedi át magát a nagy temetési nap végső látomásának. A rapszódia a legfőbb gondolat, a szent világszabadság jelszavának végső zengésével fejeződik be.
A magyar irodalomban először ő használja - ebben a versben - a világszabadság szóösszetételt, melynek fontosságát mindjárt kétszer is hangsúlyozza. Ő a hősi halált választaná, ezért könyörög Istenhez. Itt nem prófétaköltőként van jelen, hiszen nem vezér. Csak egy közkatona, jelentőséget ő is a harctól kap. Itt nincsenek biblikus utalások, egyszerűen csak meghal a céljáért. Mártírköltő.
Műfaja is más, az elégikus ill. a patetikus hangnem egymást váltogatja, a legpatetikusabb résznél megváltozik a ritmus. Rapszódia. A vers nincsen szakaszokra osztva, bár mégis két részre válik. Az első rész az értelmetlen halál képeit tárja elénk. Ezt követi a kétszer megismételt könyörgés. A mű mondanivalója a második hosszabb szakaszban található, mely szerint életét áldozná az emberiség javáért. A második rész záróképe, a hősök ünnepélyes temetésének képe is ezt hangsúlyozza.

Vörösmarty látomásos költészete
Előszó (1850–51 tele):
A cím konkrét jelentése arra utal, hogy Vörösmarty a verset az 1845-ben írt ‘Három rege’ című munkája újrakiadása elé szánta, s a művet Batthyány Emmának, a miniszterelnök lányának ajánlotta. Átvitt értelemben bevezető, előszó a vers ember és világ tragikumának ábrázolásához és megértéséhez.
Felépítése:
Az évszak-metaforika konvenciójára épül, s az utolsó egység kivételével nem is értelmezi át a hozzájuk kapcsolódó másodlagos jelentést. Mégis felidézi a konkrét történelmi eseményeket, filozofikussá, történetbölcseletivé teszi a verset.
a.) tavasz – múlt1 – reformkor
A harmónia világa, melyben feloldódnak a romantika nagy ellentétei, az ész és a szív, a kéz és a szellem, és ennek eredményeként a céltudatos emberi munka képesnek tűnik az emberüdv megvalósítására. Ember és világ harmóniáját jelzi a zöld ág, mely egyszerre utal a tavaszra és ember, világ, Isten megbékélésére.
b.) nyár – múlt2 – a szabadságharc, ill. annak leverése
Képi szinten a nyár nincs jelen, csak a mű belső logikájából következik a beteljesülés, a csúcspont. A beteljesülést illetve az ezt megelőző feszült állapotot hitelesíthetné, igenelhetné a várt szózat, kinyilatkoztatás. Ennek tartalmára csak következtethetünk illetve a vész leírásából értesülhetünk. A szó, az ige nem hitelesítette tehát az emberüdvöt, nem oldotta fel ember és világ, ember és természet ellentétét. Ahogy a remény egyetemes volt – mint jelezte azt a Noé-kép – úgy a pusztulás is egyetemes, oly mérvű, melynek képeit – Lukácsy Sándor szavaival – vizuálisan már nem tudunk követni, hiába allegorikusan megjelenített a vész alakja. Bár az évszak metaforika szervezi a verset, nem csupán a nyár, de az ősz képe is hiányzik. Világképi szinten ez azzal magyarázható, hogy elmaradt az emberi törekvések összegzése, számvetése, eredménye és termése, illetve magát a pusztulást, az elmúlást azonosíthatjuk az ősszel, hiszen az évszak konnotációja ezt az értelmezési lehetőséget is magábafoglalja.
c.) tél – jelen – önkényuralom, megtorlás
A szakaszt szervező komplex képben együtt van jelen a romantikus világkép három legfontosabb összetevője: Isten, természet, ember. A szervezőkép az ‘ősz’, ‘megőszül’ kifejezés, s a fehér színt vonatkoztatja, bontja ki. Ismételten a teremtés pillanatáig vezeti vissza ember és világ tragikumát, magyarázatot adva, de nem fölmentve a jelen történéseit. Vörösmarty antropológiájának legjellemzőbb vonása a Descartes-i dualizmus feloldhatatlan ellentéte.
d.) tavasz – jövő
Természeti szinten a szervezőelv logikájából következően is körforgásról van szó. A megjelenített természet azonban a maga attribútumaival (hermafrodita szajha) a természet tragikus iróniáját jelzi az emberi világ, az emberi törekvésekkel szemben, mely folytathatatlan, lezárt és hiábavaló.
Verselése: A drámaiságnak megfelelően jambikus tízes. Műfaja: rapszódia.

A vén cigány (1854.):
– Az ötvenes évek költészetében gyakran fordul elő a cigány alakja, mint a sírva vigadás jelképe illetve az erre való alkalom megteremtője. Közérzetet jelöl tehát alakja, s a vers műfaja ebben az értelmezésben: zsánerképbe oltott dal.
– A muzsikus cigány a költő és a költészet egyik archetípusa, s ily módon Vörösmarty a költészet lehetőségeivel, feladatával vet számot, s a vers ars poetica érvényűvé válik.
– Önmegszólításról van szó, a lírai én meghasonlásáról, kettészakadásáról, önmagával folytatott vitájáról. Az önmegszólítás, mint versforma, mindig válság következménye. Vörösmarty esetében rendkívül összetett, egymásbafonódott jelenségről van szó: magánéletbeli, nemzeti, világtörténelmi, filozófiai és antropológiai válságok. A költemény tehát ennek a krízisnek a tárgyiasítása, általánosítása.
Babits A férfi Vörösmarty című tanulmányában az őrült elme versének nevezte ‘A vén cigány’-t. A költő valóban a költészet határáig jut el, a romantikus líra lehetőségeinek végpontjáig.
A végpont jelentkezik:
a.) A vers 40 %-a refrén, ellentmondva Poe refrénértelmezésének, mindenféle poétikai szabálynak. A redundancia (=elvárhatóság) magas foka miatt különösen erőteljes hangsúlyt kap a záróstrófában a refrén megváltoztatása.
b.) Különösen a 2. és 3. strófában az egymásra következő sorok között olyan hatalmas az asszociációtávolság, hogy csupán a vers egészének világképe, gondolati dinamizmusa képes egységben tartani a strófát.
A 2. és 3. strófa 5. és 6. sora konkrét történelmi utalást tartalmaz. A 2. versszakban a szabadságharc bukására utal, a 3. versszakban pedig a kor világháborújára. A sorok azonban történeti aktualizálás nélkül is beleilleszthetők a mű világába, az első esetben szándék és megvalósulás antitéziséről van szó, a második esetben Isten és teremtett világ tragikus ellentétéről.
‘A vén cigány’ Vörösmarty világképének összegzője. A 4., 5., 6. versszak a tragikus világlátás legfontosabb mozzanatait és motívumait foglalja magába. Vörösmarty itt is a történelem előtti időkig nyúl vissza, hogy magyarázatot leljen a jelen problémáira. Az antik és keresztény mitológiai utalások a teremtés elhibázottságára hívják fel a figyelmet, az emberi bűn és bűnhődés folyamatosságára a történelemben, ezzel igazolja Vörösmarty az első strófa szentenciáját: “Mindig így volt e világi élet...”.
A vers gondolati íve ellentétes az ‘Előszó’-éval, de közösségüket mutatják az azonos motívumok. Az ‘Előszó’-ban az ünnep, a harmónia világától jutottunk el a tragikus iróniáig, ‘A vén cigány’-ban a tragikumtól a jövőbe kitolt lehetséges ünnep eljöveteléig. Az ünnephez mindkét alkalommal a Noé-képzet társul, előrevetítve egy ember nélküli illetve emberen túli világ harmóniáját.
Már a cím is jelzi, hogy a vers egyúttal számvetés a költő feladatával, a költészet lehetőségeivel is. Az első hat versszak azt a felfogást tükrözi, mely szerint a költészetnek a világ kaotikus, artikulálatlan mivoltát kell tükröznie. Nem artikulálni, hanem együtt lélegezni, együtt dobbanni a világgal. Hat versszakon keresztül a vers képalkotása ezt tükrözi a merész asszociációkban, a vizuálisan követhetetlen látomásos képekben. A vers legfontosabb szervezőelve a romantika esztétikájának megfelelően a zeneiség lesz, utalva egyúttal a címre is. Vörösmarty túl akar lépni a denotáció és a konnotáció költői nyelven megfogalmazott konvencionális viszonyán, s a szöveget, a szót – a zene mintájára – az abszolút konnotáció felé igyekszik elmozdítani. Az utolsó versszak a költészet újabb lehetőségét fogalmazza meg. A költő feladata nem az artikulálatlannal való együtthangzás, hanem a csönddel való tiltakozás. S majd a béke és harmónia világában – a világ gondjával immár nem törődve – megszólalni újra.
Műfaj: rapszódia. Verselés: jambikus tízes.