A novella realista változata. Móricz Zs.: Tragédia

[Attila]

A novella realista változata

A realizmus
A realizmus stílusirányzata a 19. század első negyedében, harmadában alakult ki, s a 20. század első harmadáig, feléig különíthető el. A név a latin real ('valós') szóból származik.
A realista stílus a 19. század jellemzője. Alapját a valóság pontos és részletező megfigyelése adja, célja a közösségi lét valóságának, pontosabban az egyén és a közösség kapcsolatának az ábrázolása. Bizonyos szempontból a romantika ellentéte, bár többet merített belőle annál, hogy egyértelműen és végérvényesen elutasítsa.
A stílusirányzat a valóságosságot és a valószínűséget helyezi előtérbe.
Felfogásuk szerint a művésznek az alkotási folyamat megkezdéséig előzetes kutatásokra van szüksége, majd ezekből az adatokból kell az ábrázolás szempontjából a legmegfelelőbbeket kiválasztani a realista mű megalkotásához.
Esztétikai nézeteik alapja, hogy az ember társadalmi meghatározottságában él, ilyennek nevelik, s ebből következően így is cselekszik. A személyek - mind szellemi, mind tárgyi környezetük - elsősorban a rétegjellemzőket mutatják, amelyek a szociológia és a statisztika eszközeivel mérhetőek.
A realizmus egyik központi fogalma a tipikus. Jelentése az a hely, helyzet, magatartás, viselkedés és gondolkodási mód, amivel és ahogyan egy adott probléma kapcsán az megjelenik - közeledve a bizonyítható statisztikai átlaghoz (a "nagy átlag").
A másik központi fogalom a típus. Ez az a műalkotásban szereplő személy, aki a tipikus helyen, helyzetben, magatartásban, viselkedés- és gondolkodásban megnyilvánul úgy, hogy egyszerre mutatja rétegspecifikus tulajdonságait és a megkülönböztethetőséghez elengedhetetlen egyénített jellemvonásait.
A realizmus tehát az intenzív totalitás ábrázolási alapelvére helyezkedett, s bár ragaszkodik a részletekhez, ezek a pars pro toto alapján válogatódnak ki. A szerzők is, a teoretikusok is nagyon hamar rájönnek arra, hogy a bonyolult társadalmi valóság keretei között az extenzív totalitás lehetetlen (még Balzacé is csak viszonylagos).
A képzelet helyett a tárgyilagosság a legfontosabb; a részletező leírásokban is óvakodik a túlzásoktól. Az alakzatokat sem teszi dominánssá: fél az érzelmeket erősítő retorizáltságtól. Az egyedivel szemben az általánost és a tipikust helyezi középpontba, legföljebb a beszédmódok váltogatásával tesz engedményt. A köznapiság és a pontosság szárazzá, személytelenné és "hideggé" is teheti a szöveget.
A század vége felé kölcsönöz a párhuzamos irányzatoktól: a naturalizmustól, a szecessziótól és az impresszionizmustól - a keveredést erős intellektualizálással ellensúlyozza.
Móricz Zsigmond novellái
Az 1907 körüli Móricz Zsigmond még nem találta meg igazi hangját. Élményei javát lefojtotta, hónapokig nem tudott "írást cselekedni". Ekkor vesztette el egy félrekezelt tüdőgyulladás következtében második kisfiát. Ez a rettenetes csapás hatott a művészre felszabadítóan. Kisfia koporsójánál írta meg a Hét krajcárt (1908). A Hét krajcár után szabadulnak fel Móricz lefojtott faluélményei, s születnek meg a parasztság föld utáni vágyát, a falu lázadó és erotikus indulatait megszólaltató novellák, a Csipkés Komárominé, A százszínselyem keszkenő, A cica meg a macska, a Tragédia, valószínűleg az Itthon is.
1909-ben szokatlan időben, aratás táján jelent meg első novellás kötete Hét krajcár címmel, a Nyugat kiadásában. A Hét krajcárnak, s általában Móricz forradalmak előtt írt novelláinak talán a drámaiság a legszembetűnőbb újdonsága. A drámaiság a szemléletben, a gondolkodásban rejlik, amely kérlelhetetlen vagy-vagyokban lát és láttat. Ez a látás teremti a jellegzetesen móriczi hősöket: a heroikus indulatú embereket, a vergődő lelkeket, akik a szabadulás és új élet teremtésének vágyával küzdenek életük kiteljesedéséért.
Alakjait olyan helyzetekbe állítja, amelyekben emberi-erkölcsi arcuk a legteljesebben meg kell, hogy mutatkozzon. A legtöbb Móricz-novella in medias res kezdődik: egy történés-folyamat végső kifejlését adja, a kirobbanásra érett fordulópontot, az emberi élet olyan sorsdöntő fordulatait, amelyek bevilágítanak az egész emberbe, múltjába, jelenébe, s e múlton és jelenen keresztül a környező társadalomba. A drámaiság az induló század forradalmat érlelő és forradalmat veszejtő világának a kifejezője; a rendkívüli, de kitöréskor legtöbbször kilátástalanul szétoszló vagy tévútra futó feszültség művészi megjelenítése. A szenvedély, a lírai hőfok, az alakokkal való teljes azonosulás azé az íróé, aki a "most vagy soha" hitével küzd a magyar Ugar megtermékenyítéséért.
Móricz a realizmus talaján maradva fogalmazta újjá a novella műfajának klasszikus formáját. Megtartotta a régi elbeszélő modort, a szűkszavúságot, a csattanót is – a szükséges mértékben. A kompozíció tömörségét még fokozta is; biztos kézzel, kerülgetés nélkül írja le a dolgokat és a cselekménybe ágyazza a pszichológiát. A külső jellemzésre kevés a szava. Nem beszél, nem boncol, nem fejteget; reflexióiban legfeljebb tömörítve adja meg az alakok gondolatmenetét, amennyire az elkerülhetetlen. Legtöbbször azonban mindent megtudunk a történésből, a szereplők dialógusaiból.
A novelláira jellemző még az újszerű parasztábrázolás: Móricz volt az első, aki reálisan, ködösítés nélkül, a dolgok megszépítése nélkül ábrázolta a paraszti világot a maga valóságában. Novellái jellegzetesek: szakít az addigi Gárdonyi-féle idillikus parasztábrázolással. Dzsentri novelláinak témája: alkalmas-e a dzsentri a polgárosodásra. A korabeli Dankó-nóták és Szabolcska Mihály írásai Móriczcal ellentétben hamisan mutatták meg a paraszti életformát, egyszerűnek, naivnak, éppen ezért boldognak festették le őket a népművészek is. Móricz parasztnovellái szinte mindig drámaiak, konfliktushelyzetet mutatnak be, a novellahősök általában sorsfordító helyzetben vannak. Nagy szerepük van a párbeszédeknek is és a naturalista képek is gyakran váltakoznak. A lélektan, a pszichológia áll a középpontban, a novella befejezése majd minden esetben csattanóval zárul. A társadalom problémáival, mint realista foglalkozik, ezt azonban a lélekábrázolás útján teszi (szimbolizmus jellemzője).
A Tragédia 1909-ben keletkezett, az úri Magyarország paraszti tömegeiben feszülő indulatokat tárta fel egy tragikus epizód kapcsán. A társadalmat bírálja, amiért a benne élő embereket ösztönlényekké teszi, elállatiasodnak, nem tudják értelmezni saját problémájukat.
A mű hőse Kis János, akinek neve is jelentéktelen: egyszerű, beszűkült, unalmas ember. Egyszerű parasztember, aki becsülettel megdolgozott szerény keresetéért, azonban a nőttön-nőtt benne az indulat. Társai is - a béresnép - értéktelenek, örömüket lelik a munkában, amit az író leértékel. Hangyaszerűen izegnek, mozognak, ez is kicsinységüket és állatiasságukat mutatja. Fia - aki az ételt hozza utána - ijesztően hasonlít rá, ez a kitörési lehetőség teljes szertefoszlatása. Életében a legnagyobb érték az evés, feleségét is csak ezért veri. Megtudjuk, hogy csak azért házasodott meg, mert eljött az ideje. Kis János külseje is állatias: feje vörös, mint a főtt rák, arc leírása is egy majoméhoz hasonlít. Feladatot talál magának: a Sarudy-lány esküvőjekor elérkezettnek látta az időt a bosszúra: elhatározta, hogy kieszi vagyonából a birtokost (ez szintén beszűkültségre utal). Ez a mű során még többszőr megjelenik:
1. álmok, melyek során elképzelte, hogy jóllakik (itt még nagyon jól érzi magát, éppen azért bánja mikor felébred)
2. rokonuk lakodalma, amely felidéz benne gyermekkori emlékeket (emiatt dühös lesz, mert akkor csak egy csirkelábat kapott)
3. saját lakodalma (itt meg jelenik egy előreutalás)
4. kárpótolja magát az addigi rossz étkekért
5. az üres fazék, amibe a mezőn belerúg, ezzel szimbolizálva a szegénység elrúgását. A szegénység és a gazdagság között szerinte az ételek minőségében van a különbség. A szegénységért való bosszúállás mögött megjelenik egy másik cél is, de ez nem tudatosul benne: az emberek felfigyeljenek rá. A mű végén viszont azonban senki nem figyel fel rá, ez az igazi vereség. A történet második része groteszk, ahol Kis János egyszerre félelmetes és szegény. A bukás fiziológiai alapja összeszűkült gyomra, ami máshoz van szokva (rosszul lesz), lélektani alapja: nem tud megenni annyit, mint amit gondolt, azonban fél a kudarctól. A feladat irreális része: kitűnni a többiek közül (ehhez viszont rossz az eszköz). A feladatot nem tudja megoldani, célja előtt összeomlott ezzel halálra ítélve magát. Halálakor nem érzünk megrendülést, pedig Kis Jánost a nyomor taszította bele ebbe az örvénybe, amelyből nem bírt kitántorogni.
Móricz még egyszer feldolgozza ezt a témát az Egyszer jóllakni című alkotásában, de itt a középpontban a szerelmi háromszög áll, nem pedig a szürkeségből való kitörés, hiszen a főhős kitűnt már szép feleségével. Az író az osztályellentéteket élezi itt ki. (A 30-as években Móricz bekapcsolódik a politikába, műveiben gyakran megjelennek az osztályok közötti ellentétek.) Ez kevésbé hiteles történet, mint a Tragédia. Az író válságba kerül a 30-as években.
Egyik legkitűnőbb és legmegrendítőbb alkotása a Barbárok (1931). Hasonlóan Mikszáth Tót atyafiak, Jó palócok című műveihez - a puszta zárt világával foglalkozik. Természetközeli, civilizáció előtti világot mutat be. Leginkább a dialógusok uralkodnak, a leírás csak a legszükségesebb motívumok bemutatásából áll. Ez teszi balladaszerűen tömörré is. Szinte teljesen hiányzik belőle a kor bemutatása, éppen ezért nem is tudni pontosan, mikor játszódik a cselekmény. Mikszáthtal ellentétben - nem magyarázza a cselekményt, szinte közömbösen, szenvtelenül rideg stílusban közli a puszta tényeket. Ez a különbség a két író valamennyi műve között fennáll.
A mű cselekménye három részre osztható.
Az első rész stílusa eltér a másik kettőtől. Ebben a részben Móricz a szerencsétlen Bodri juhász és fia kegyetlen és aljas meggyilkolását tárja elénk. A két másik pásztor szinte magától értetődőnek veszi, hogy megölje a pásztort 300 juháért és két szamaráért. Nem a szegénység és a nélkülözés tettük oka, sokkal inkább a vagyonszerzésnek ez a csábító módja, a hirtelen meggazdagodás lehetősége. Emberségükből kivetkőzött, eltorzult lelkületű emberekkel állunk itt szemben.
A második rész balladaszerű, az ösztön megnyilvánulását mutatja be. Ez a rész majd egy évet ölel fel. A szerencsétlen özvegy a gyilkos juhász hazugságára elindul eltűnt ura után. Mesebeli alakként, halhatatlan hősként bolyong elveszett férje és gyermeke után, majd télre hazamegy, de a tavasz beköszöntével újra és újra kimegy arra a helyre, ahol férje tanyázott, mígnem a kutyája megtalálja a családja sírját. Ezáltal a feleség hűségét mitikussá növeli.
A harmadik rész ugyancsak rövid, tömör, drámai párbeszéd: a vizsgálóbiztos vallatja a veres juhászt, ki minden bűnét beismeri, kivéve Bodri juhász és fia meggyilkolását. Magyarázatlanul hagyja a mű, miért csak ezt az egy bűnét nem hajlandó beismerni. Úgy tűnik a bíró is ehhez a világhoz tartozik, hisz a pusztai erkölcsökre hivatkozik, népi nyelven beszél. Mikor kifelé indul, a kilincsre akasztva meglátja az elhunyt rézveretes szíját. Nem tud a kilincshez nyúlni, hátrafordul és beismeri ezt is. A bíró utána nézett és ennyit mondott: "Barbárok." A mű végén a barbárok kijelentést többféleképpen is értelmezhetjük: mivel többes számban van nem csak a veres juhászra, hanem Bodrira is vonatkozik, így viszont a bíró nem tartozhat közéjük. A másik felfogás szerint ezzel azt fejezi ki a bíró, hogy nem érti őket, tehát megint csak nem tartozhat közéjük, a pusztai és a civilizált világ nem értheti meg egymást.
Az írót egy újságcikkben olvasott bűncselekmény ihlette, de a mű nincs igazán kidolgozva.