A klasszikus modern elbeszélés, novella.-Kosztolányi Dezső-

[Attila]

A klasszikus modern elbeszélés, novella

Kosztolányi Dezső novellái
Novelláiban többnyire valamilyen lélektani tétel, igazság ölt formát. Az események önmagukért nemigen érdekelték, az emberi cselekedetek rejtett titkát, rugóit kívánta felderíteni. Érett elbeszéléseiből általában az derül ki, hogy milyen kisszerűen, nevetségesen értelmetlenül élnek az emberek, elszomorító, ostoba kényszerek között az adott társadalomban. Ironikus ábrázolása mögött mindig érezhető az emberi részvét.
Kosztolányi szépprózájában sajátos szint jelentenek az ún. Esti Kornél novellák. Ezeknek darabjai a műfaj különböző változatait képviselik, s csupán egyetlen közös elemük van: Esti Kornél, Kosztolányi másik énje. De a főszereplő sem olyan állandó, illetve fejlődő figura, mint például egy realista regény hőse. Rejtélyes, talányos alak.
Nagy időt fognak át a novellák: a legkorábbi (Nyolcadik fejezet) 1925-ből való, a legkésőbbiek pedig az 1936-ban megjelent Tengerszem kötetben láttak napvilágot. Nincs egységes koncepciójuk, inkább spontán született darabok. Előzetes terv nélkül dolgozott Kosztolányi, s szándékosan laza szerkezetű művet akart létrehozni - mintegy szakítva az elbeszélő próza tradícióival.
Az emlékeket idéző íróban úgy jelenik meg esti Kornél alakja, mint a gonoszkodás, a vásottság, a féktelenség, a léhaság képviselője, akinek egyéniségéhez tartozik a társadalmi erkölcsöket és tilalmakat megszegő lázadás szelleme, mindenféle tekintély csúfolása, az életet megvető sátániság. Riasztó és igéző is egyben: a rossz a jó, a romboló és a teremtő hajlamok szétfejthetetlenül szövődnek össze jellemében. Ebben a jellemben természetesen vannak ellentétek, de nem tettei keverték rossz hírbe, hanem tetteinek és elveinek ellentéte. A történetek egy jelentős részében a kezdő fejezetben ráaggatott cinikus vásottsággal, gátlástalansággal szemben gyakrabban fordul elő a hős vonzóbb, emberségesebb énjének parancsára történt cselekvés.
Ezek a novellák sem jellegben, sem értékben nem egyenletesek. Vannak köztük olyan típusú darabok, amelyeknek Esti Kornél nem is szereplője, csupán elmesél egy-egy érdekes, figyelemreméltó történetet.
Ezen öntanúsító novellái közül kiemelkedik a Második (1929) ill. a Harmadik fejezet (1930). Az előbbi a szegény gyermek életét idézi: a vérszegény, beteges és ideges fiú iskolabeli története ez. Tele van félelemmel, szorongással: előbb átéli a társatlanság, a magány riadalmát, azt a kétségbeesést, hogy egyedül van a világon. Később - az osztályban - meg kell tapasztalnia sehova sem tartozás kitaszítottságának érzését, a szerencsétlenséget, a társakra utalt, esendő ember csalódását. A többi kisdiák részéről közöny és értetlenség fogadja: sehol sem fogadják be, igy hát a kályha mellé állt, egyedül. Szégyellte, hogy olyan gyáva és ügyetlen. A tanító valahol az osztály közepén talált neki egy tenyérnyi helyet - egy pad legszélén. A kis Esti Kornél már kiskora óta ír és olvas, ez a szellemi fölény hoz számára végül diadalt. A novella befejezésében az a hit, remény szólal meg, hogy az ember tehetségével, kiemelkedő képességeivel meglelheti a maga helyét a közöny és idegenség közepette is, megállhat a maga lábán a zűrzavarban is.
A Harmadik fejezet a legösszetettebb, leggazdagabb elbeszélése a sorozatnak: ez egyben a legteljesebb költői önjellemzése is az írónak. A fiatalembert érettségi után a tudásvágy hajtja. Első ízben szakad ki az otthon védettségéből telve kalandvággyal s az ifjú költőnek azzal a hevületével is, hogy megismerje a világot, az embereket, mások szívébe pillanthasson. Pesten hamar eltanulja a zárkózás és alakoskodás művészetét, mert naiv nyíltságán a pestiek összenevettek a háta mögött.
Vonaton utazván éri az első kaland: egy elmebeteg, paranoiás lány szájon csókolja. Ez a szerelemmel való találkozás jelképe. Borzongva érzi a kéj és az undor együttesét. A lány áldozata - a tűrő, csendes édesanya - felkelti a mély tiszteletet a szenvedők iránt.
A kötetben az utolsó írása - a Tizennyolcadik fejezet - egy villamosutazásról szól. A novella felszíni, első jelentésszintje valóban egy közönséges villamosutazás viszontagságairól ad képet. A novella hőse, Esti Kornél, a sötét és hideg éjben türelmetlenül várakozik a villamosra. Mikor végre megjelenik a kocsi, alig tud felszállni, hiszen emberfürtök lógtak mindenhol a peronon. Belekapaszkodik az embertömegbe, nem törődve a veszélyekkel. Útitársai egytől-egyig gyűlölik a betolakodót. Sok időbe telik, míg beljebb jutott, újabb és újabb ellenségeket szerezve magának. Nem adta fel a harcot. A minden emberi méltóságából kivetkezett, összepréselt, bűzös állatsereg láttán annyira megundorodik, hogy már éppen le akarna szállni, mikor megpillant egy nőt, kinek kék szeme megvigasztalja. Megvívta végül is az élet vad diadalát és egy ablak melletti kényelmes ülésre tett szert: küzdött és győzött. Élvezni akarta diadalát, kipihenni fáradalmait, de a kalauz elkiáltja magát: "Végállomás!". Elszontyolodik és lassan leszáll. A novella természetesen nem egy egyszeri villamosutazást ír le, sokkal inkább az emberi életet jelenti. Fanyar keserűséggel, kiábrándultan ábrázol a megszületés kínjaitól kezdve az életben maradás vad és megalázó küzdelmein át egészen a végállomásig, a halálig. Ebben a novellában Kosztolányi értelmetlennek és céltalannak láttatja az életet, vigasztalannak az emberek sorsát.
Ebből az időből származik másik novellája A kulcs is. Takács Pistát elküldi édesanyja a hivatalba apja után, hogy hozza el tőle a kamrakulcsot. A nagy, embertelen épületben sokáig bolyong a kisfiú, míg végre megtalálja az eldugott szobát, ahol apja dolgozik. Még soha nem járt itt, apja elbeszéléséből ismerte csak, mely a hivatalt valami csodálatos, szent helynek tünteti fel. Rá kellett ébrednie, hogy az valami egészen más. Mikor benyit apja szobájába, kezd szertefoszlani benne a kép. Apja íróasztala eldugott helyen áll: kicsi és roskadt. Mikor az apa meglátja fiát, rögtön korholni kezdi ruhájáért, viselkedéséért, tanulmányaiért. Majd hirtelen izgalom támad hiszen megjelenik a főnök. Takács földig bókolva, eléje pattanva teljesíti főnöke kéréseit. Pista a nagy zűrzavarban a teremben rekedt, várakozólag leült apja íróasztala mellé. A főnök észrevette a fiút, elbeszélgetett vele. Mikor verejtékező homlokkal megérkezett az apa, elismerő szavakat hallott a főnöktől, buzgón helyeselt, majd megcsókolta és szelíden hazaküldte fiát. Pista nem értette a helyzetet és fülig vörösödve ment ki a teremből. Kifelé menet újra eltévedt, de magában még megjegyezte, hogy apja legalább egy fejjel magasabb a főnökénél. A gondolatok összekeveredtek a fejében az emlékekkel a történtekről és a kialakított képről. A kapus csak azt vette észre, hogy egy síró kisfiú szalad ki az utcára. Pista egészen hazáig szaladt.

Krúdy Gyula novellái
A Krúdy által megálmodott világ hősei céltalan életű ködalakok, a régmúltból visszamaradt figurák. Nem is igen élnek benne a társadalomban, a való világ idegen testként ékelődik az életükbe. A történelmi idő sokszor szinte teljesen eltűnik a különböző idősíkokat (a jelent és az elképzelt múltat) egymásba csúsztató, a realitást és az irrealitást egymásra montírozó emlékezéstechnikában.
Legjelentősebb alakja, az Ezeregyéjszaka mesevilágából előlépő Szindbád is az időtlenségben hajózik. Jelenéről alig tudunk meg valamit, leginkább múltbeli emlékeiről értesülünk. Akárhány évesként jelenik meg, mindig az eltűnt, álombeli világot szeretné felidézni, visszavarázsolni. Felidézett emlékei szinte kivétel nélkül a nőkhöz fűződnek: csak ők mulattatták, csak ők érdekelték. Amit tanult, olvasott vagy utazott, mind csak azért tette, hogy a nőknek hazudhasson, mesélhessen.
Ifjúsága múltán, halála felé közeledve (sőt halála után is) időnként visszatér múltjába, hogy megkeresse emlékeit. A múltból azonban emlékként sem maradt meg sok. Megismételt utazásai a jelennél tovább nem viszik, hiszen a múlt, az emlékek valójában felidézhetetlenek. Hatalmassá nőtt a távolság az emlék és a valóság között: az emlékek újraélése teljességgel reménytelen. Ezért érezhető a Szindbád-novellákban valamiféle mélabú, lemondás, kiábrándultság, csalódás: újra rá kell döbbennie saját boldogságkeresésének illuzórikus voltára.
Második útján egy húsz esztendővel korábbi emlékének helyét keresi fel egy alföldi akácfás kisvárosban. Csak emlékfoszlányok idéződnek fel benne. A novella zárórésze az emlékek elől megfutó, cinikussá vált öreg hős alakját villantja fel.
A hajós életében a nők játszották a főszerepet. Minden utazása valójában egy-egy nekirugaszkodás az élet titkainak megértéséhez, megfejtéséhez, a legtöbb utazás után osztályrésze mégis a fokozódó hiányérzet, a bizonytalan szorongás a megnyugvás helyett. A hídon (Negyedik út) című novella nosztalgiája Szindbádot egy felvidéki városba vezeti. Egykor, 25 évvel azelőtt ebben a városban katonáskodott. Vajon él-e még Amália? - kérdezi elmerengve, s reménykedve keresi fel boldog szerelme emlékhelyét. Az elbeszélés lírai időtlenségében mintha semmi sem változott volna. Egymásba olvadt a múlt és a jelen: a városka délutáni csendbe és mozdulatlanságba meredt. Az emlékezés birodalmában minden megtörténhet: valami diadalmas örömet érez a szívében, amikor találkozik a cukrászboltnál - ahol valamikor hajdanán Amália várta - a régi Amáliával -valójában hasonmásával: ábrándozó, álmodozó leányával. A valóságos, objektív idő tolakodott Szindbád és Amália lánya közé, szétzúzva a varázslatot, a reményeket. Csak az álmodozás, a boldogság utáni sóvárgás a régi. A novella végén visszatér az indító motívum, jelképezvén a megállíthatatlan idő kérlelhetetlenségét, az eláramló emberi lét végességét és a természet örök sodrát, végtelenségét.