A romantikus lírai én változatai: teremtő zseni, látnok

[Attila]

A romantikus lírai én változatai: teremtő zseni, látnok

A lírai én az, akit a versben a beszélővel azonosítunk, akkor is, ha nem egyes szám első személyben szól hozzánk.
A romantikához tartozó elméleti bevezetőt lásd a 9. tételnél.
A lírai én szerepe átértékelődik a romantikában. A romantika a képzelet szabadságát hirdette, ezért a romantikus alkotó célja egy új valóság fölfedezése, ahol nagy szerepet kap a képzelet, az álom, a fantázia. Így válik a művész egy rendkívüli képességekkel rendelkező lénnyé: zsenivé, látnokká, a titkos igazságok tudójává.
A fantázia és eredetiség kultuszának köszönhetően a költő nem a kulturális hagyományok folytatója és letéteményese, múlt és jelen összekötője, hanem vátesz, próféta:
Lamartine: „A költő feladata, hogy utópiát alkosson, jövőbe vetített emberibb világot.”
Shelley: „A költő egy megfoghatatlan ihlet rabja, amit a jövő vetít a jelenbe.”
Petőfi szerint a költőnek nem csupán váteszi képességekkel kell rendelkeznie, hanem a költőnek, mint tisztán látónak, feladata is van: különleges képességeit hasznosítva vezetnie kell a tömegeket. Ezt a gondolatot fogalmazza meg ars poeticái többségében.
Petőfi ars poeticái
A természet vadvirága (1844.):
Az első költői korszak összefoglaló ars poeticája. Petőfi minden költői korszakában fontosnak tartotta megfogalmazni művészi hitvallását. Minden igazi ars poetica az elutasítás és vállalás kettősségével jön létre. A strófák felépítése is ezt tükrözi. Az első hat sor meghatározó eleme a tagadás és elutasítás, a refrén pedig a vállalás hordozója. Az elhatárolódás sokirányú: a biedermeier érzelmesség, a klasszicizmus merevsége, az iskolai versgyakorlatok hagyománya is idegen tőle. A refrénben említett virág metafora a romantika kedvelt képe, s a művészettörténész Gombrich szerint a novum, az újdonság jelképe. Petőfi mindezt hangsúlyosabbá teszi a ‘vad’ jelzővel, kiemelve költészetének természetességét. Ugyanezt hangsúlyozza provokatív módon a felütés is.
Dalaim (1846.):
Bár 1846-ban íródott, az első költői korszakra vonatkozik. Petőfi seregszemlét tart költészete felett, szemrevételezve a különböző tematikájú költeményeket. Valamennyi típust az ihlet- és élményesztétikából vezeti le, elutasítva magától a követésen, imitáción alapuló lírát.
A XIX. század költői (1847.):
Az új korszak, az ideológiai radikalizálódás időszaka megköveteli, hogy kifejtse felfogását a költészet feladatáról. Petőfi megtartja az ars poeticák sajátosságát; az elutasítás és vállalás koordinátarendszerében határozza meg elgondolását. Az elutasítás kettős: elveti a személyes, az alanyi költészetet, s közösségi érvényű és érdekű művészetfelfogást fogalmaz meg. Eszerint a költő vátesz, próféta, aki egy igazságosabb világ felé vezeti népét, közösségét. A klasszikus retorika egyik bizonyítási alakzatával, a refutációval (=az ellenfél érveinek cáfolata) határolja el magát a megérkezettség illúzióját keltő költőktől. A verset szervező ószövetségi kép magába foglalja a költőszerep tragikumát is, hiszen nem a költőnek, hanem a népnek kell eljutnia a Kánaánba. Az igazságos társadalom látomását feltételes-alárendelői mondatokat tartalmazó strófában írja le. E társadalom lényege az egyenlőségen alapuló boldogság, mely az ész belátásán alapul, s föltételezi a jogegyenlőséget is. Az utópisztikus vízió bölcseleti háttere Rousseau-tól Babeufig terjedhet.
Az első rész figyelmeztetés az írástudók felelősségére. Csak annak szabad cselekednie, aki tudja, hogy mit akar. Petőfinél a húrok pengetése, Aranynál a lant mind a költői pályát jelenti. A lant utalás a régi krónikásokra (Tinódi Lantos Sebestyén), akik lanttal a kezükben járták az országot. Ellenfeleit hamis prófétáknak mondja, tehát ő igazi próféta.
A második szakasz a Bibliából merít. Hasonlóságokat mutat be maga és Mózes között: a lángoszlop - melyet Mózes követve népével kikerül a pusztaságból - most a költő - ezzel meghatározza a költők helyét a világban - azonban ő azt már nem éri meg.
A harmadik versszak már buzdít a cselekvésre és elítéli a gyáva, meghunyászkodó költőket. Hívja, várja a forradalmat, mert neki programja van, melyhez következetességgel ragaszkodott is haláláig. Bemutatja saját sorsát, ahol majd a halálban elismerés lesz a jutalma. Itt teljesen egyenlő jogokat, tudást követel. Patetikus hangnemű, jambikus verselésű mű (óda), amely a jövőről szól.
A másik típusa a romantikus én megnyilvánulásának a magányos zseni képzete, amit Vajda János költészetében találhatunk meg.
Vajda János Az üstökös
Vajda elszigeteltségének, kozmikussá növesztett magányának egyik leghatásosabb kifejezője Az üstökös (1882) című, szimbolizmusba átvezető, többértelmű allegóriája. Versének közvetlen ihletője minden valószínűség szerint nem egy valódi üstökös-kép volt. A költemény első két sora még a látvány leírása, de ez a következőkben fokozatosan metaforikussá válik. A költeményben szereplő nyelvi fordulatok nagy része sűrítő metafora. Vajda az üstökösben nem annak ragyogását, hanem feltűnését és eltűnését ragadja meg, hanem pályájának egyenességét, s ennek következtében társatlan boldogtalanságát, magányosságát. A költői sors a csillagéhoz hasonlóan egyenes, következetes, meg nem alkuvó. A korai szimbolistákhoz hasonlóan az író még maga fejti meg az első két strófa allegorikus-jelképes értelmét az ugyanolyan terjedelmű két utolsó versszakban. A vers mondanivalóját - önmagára is, az üstökösre is vonatkozóan - tömören foglalja össze a második és a negyedik versszak utolsó sorának két-két mellékneve (állítmánya).
Az üstökös-lét nemcsak fájdalmas szomorúsággal tölti el, hanem büszke öntudattal is: végtelen magánya erkölcsi nagyságának, kiválasztottságának bizonyítéka, életútja dacos egyenességének következménye.
Éppen a társatlanság, a kivetettség igazolja elkülönülését kora kisszerű világától, bizonyítja gerincességét, az átlagból kiemelkedő emberségét. Így válik ez a vers költői önjellemzéssé, önértékeléssé.