A novella műfaja. A novella romantikus változata

[Attila]

A novella műfaja. A novella romantikus változata

Novella:
A novella olyan kisepikai műfaj, mely rendszerint egyetlen, rövidre fogott, de nagyon jellemző eseményt mond el. A történet gyakran hoz sorsfordulatot kevés és csak egy-két lényeges vonással jellemzett hőse számára. A műfaj fontos eleme a vezér (vagy Boccaccio után sólyom-) motívum. A novellától megkülönböztetjük az elbeszélést, mely terjedelmében szabadabb, több és alaposabban jellemzett szereplőkkel dolgozik és tempója lassabb, tartalma oldottabb. Boccaccio idejében (XIV.század) az olasz novella szó újdonságot jelent, érdekes hírt, különös történetet.
A novella cselekménye zárt, egyetlen eseményre koncentrál, kevés hőst szerepeltet, s ezek többnyire változatlan jelleműek. A novella olyan tömören előadott, prózai, kisepikai műfaj, amelynek cselekménye rövid, fordulatos, s általában csattanóval zárul. Kevés szereplő fordul elő benne, a cselekmény csak néhány fontos történésre szorítkozik, s ennek megfelelően legtöbbször rövid cselekményidő és viszonylag szűk cselekménytér jellemzi.

A novella romantikus változatára jellemző az erős líraiság, a sejtetésből adódó felfokozott drámaiság.
Mikszáth novellái
Mikszáth az elbeszélői stílust tekintve kezdetben Jókait követte. Önálló hangja először azokból a kisterjedelmű elbeszélésekből, rajzokból dereng fel, amelyek közvetlen, személyes élményekből formálódtak (Miért fél Stofi bácsi a porosztól? 1871; Mikor az új kastély füstbement, 1871; "Sramkó bácsi", 1872; Fotográfiák a vármegyéből, 1872 stb.). Az élmények rendszerint humoros, komikus színezetűek, s a feldolgozás a mosoly és a nevetés hatásformáin alapszik. A zsánerképet és a rajzformát ötvözi össze bennük. Terjedelmesebb elbeszéléseinek és regényszerű kísérleteinek cselekménye ugyan még romantikus sablon, de eredeti jellemlátása már bennük is nyilatkozik. Az életbeli minták biztosítják viszonylagos eredetiségüket; a megyei, kisvárosi élménykör fotográfiái ők, kevés alakítással, inkább csak eltúlzással. Nem az írói alakító képesség dokumentumai, hanem a jó megfigyelőé, aki az arányok adomai módosításával rögzíti a látott-hallott dolgokat, jellemeket.
Az igazi áttörést a két novelláskötete: A tót atyafiak (1881) illetve A jó palócok(1882) hozta meg. Szerepe volt szegedi csalódásának abban, hogy gyermekkorának idilli, patriarkális világa felé fordult Mikszáth tekintete, de volt szerepe más tényezőknek is. Annak például, hogy sikertelen kísérleteinek anyaga túlnyomórészt a megye és a kisváros világából való. A hetvenes, nyolcvanas évek fordulóján próbálta kiírni a legkorábbi élménykört: a falu, a hegyek, az erdők világát. Ez távolabbi, könnyebben formálható anyag volt; ráadásul a humor és komikum mellett kellő teret biztosított líraiságának is. Messze esett továbbá ez a világ a romantika életanyagától, csökkent tehát a közvetlen hatás veszélye, könnyebben tudott önnön atmoszférájában maradni.
A két nevezetes kötetben, A tót atyafiakban (1881) és A jó palócokban (1881) találunk néhány hagyományos témát. A kötetek anyagának túlnyomó részét mégis a gyermek- és ifjúkori emlékek adják. E rajzszerű novellákban idilli, patriarkális világba lépünk; a népmesék játékát érezzük, a mese és az erkölcs szabályait követi gyakori költői igazságszolgáltatás, a balladai sejtetés kalauzol bennünket. Elhagyott asszonyok várják vissza férjeiket (Timár Zsófi özvegysége), a naiv báj, a friss életjelenség varázsa meghódítja a komor, unalmas tárgyaló termet (Bede Anna tartozása), a megjavult korhely élete fordulópontján zuhan vissza a szerencsétlenségbe (Szücs Pali szerencséje); szerelmi viszonyok és tragédiák, babona, gyermekházasok és csodák – ezek adják a művek anyagát. Mikszáth szlovákjainak "minden jó, mindennel meg vannak elégedve, csendes, türelmes nép". A lázongást nem ismerik, legfeljebb csak úgy, hogy a törékeny edények pártjára állnak, s drótozással hosszabbítják meg a sors által rövidre szabott életüket. "Egyéb rebellis hajlam nincs is a tót népben" (Lapaj, a híres dudás).
Ezek a történetek nem csupán falusi idillek - ahogy sokan vélik - a legtöbb írás mélyén - balladai sejtetéssel - ott rejlik egy-egy nyugtalanító tragédia, a kettétört emberi sors. A paraszti idillt azonban mindig feldúlja valami, mely eseményből a tulajdonképpeni elbeszélés cselekménye bontakozik ki. Jellegzetes Mikszáth írói magatartása is, ahogyan előadja történeteit. Nem a kívülálló tárgyias, személytelen hangján közli az eseményeket, hanem a nép mesemondójának tudatvilágát imitálja. Ezért tudja olyan természetesen magáévá tenni a falusi ember önszellemét, babonás hiedelmeit, a népi mondavilágot. Beleéli magát a közvetlen hallgatósághoz szóló mesélő, regélő alakjába, s a naiv, élőszóbeli előadás formáit utánozza. Közbeszúrt anekdotákkal, lírai kitérésekkel mintegy ébren kívánja tartani a hallgatók figyelmét.
Írásművészete a romantikából a realizmusba való átmenetként értékelhető irodalomtörténeti szempontból. Az eszményeket a legtöbb művében a valósággal ütközteti. Szülőföldjének patriarkális világát bensőségesen ábrázolta, ő volt a dzsentri első és igen pontos bírálója. Belülről, országgyűlési képviselőként is ismerte a Monarchia értékválságos világát, melyet a rokonszenv, a humor és az elvszerű kritika változó arányú keverékével irt le. Nagy megfigyelő volt, és a klasszikus értelembe vett elbeszélés legnagyobb művésze. Érdekes, kalandos, tanulságos történeteket mesélt el. élőbeszédszerű stílus, szubjektív előadásmód, a hangulatok virtuóz váltogatása jellemezte nagysikerű írásait.
A világirodalomból Dickens áll hozzá a legközelebb. A szépet bele kell látni a sivár jelenbe - ez majd Krúdy világához vezet.
Néhány novellájában megcsillan már valami a modern lélekszemléletből is. Gondoljunk az illúzióitól megfosztott asszony keserű kirobbanására a Timár Zsófi özvegységében. Timár Zsófi esztendeje várta haza az urát, szinte a várakozás éltette. A szótlan, csendes asszony minden idegszálával a reménységnek élt. Órákon át nézte a távoli országutat, ahol felbukkan majd ura, s ilyenkor nem tudott másra figyelni. Szinte mind az öt érzékszervét odairányította a célra, s képtelen volt észlelni azt, amit körülötte történik. A beteljesülés pillanatában döntött romba mindent a vak sors. Egyszerre kellett átélnie férje halálát s a már életelemévé vált reménység összeomlását. Csendes, néma várakozása szilaj kitörésbe csapott át: "Minek hozott kend ide? Honnan fogom őt ezentúl várni?" A Szücs Pali szerencséje témáját a szenvedély elfojtása és kiszabadulása adja. A mulatós, garázda legényt megtisztítja a szerelem; fokozatosan nyomja el rosszabbik énjét. Ám az öröm, a sikeres lánykérés meggyengíti önfegyelmének gátjait, kikapcsolja az elfojtást, s homokra épített tervei pillanatok alatt omlanak össze. Abban rejlik a mű tragikomikuma, hogy akarata ellen cselekszik a hős, maga sem tudja: hová sodorta a ködös mámor indulata.
Újszerű e novellákban az a pogány, természeti atmoszféra, amely egyes paraszttípusait veszi körül. Nem a társadalom, hanem a mítosz és a természet irányában mélyülnek el. Lapaj szinte paraszt-Robinzon, pedig csak a falu perifériájára sodorta a sors, nem pedig a tenger végtelenségébe. Mégis, végletes módon kiszakadt az emberi társadalomból. Kiderül, hogy nem is szerette az embereket, mert azok legravaszabb ellenségei voltak: "édesanyja a természet s legközelebbi rokonai az állatok. Amaz nem mostohaanyja, ezek jobbak, mint az emberek." Olej Tamással együtt szinte az animizmus misztériumát élte át; új, megértő, barátságos világ tárult fel a világtól megfosztott előtt: lelkes, közlékeny, érző és emberszabású világ. Aki annakelőtte szót sem váltott az emberekkel, az most megérti a természet szavát; akit véglegesen magányra ítélt a sors – az jó ismerősként tekint szét a csak számára kibomló, ezerarcú állatvilágban; aki senkivel nem tudott gondolatokat közölni, s szokványos értelemben talán nem is voltak gondolatai,– az harmóniákat hall ki a természet lélegzéséből, és tündérek lehelnek dallamokat dudájába. Van némi pogány makacsság Filcsik magatartásában is. Csak önmaga normái szerint hajlandó élni, nem respektál semmit, ami ellenkezik saját" követelményeivel. E korai novellák elsősorban a különösséget képviselik, mégis fölénőnek annak a naiv, fésült, keresztyén morálba szépített faluképnek, amely a hetvenes évektől divatozott irodalmunkban.
Ide tartozik még a hiedelmek, babonák, sejtelmes, féltranszcendens motívumok nagyarányú felhasználása is. A néhai bárány Boriskája a homályos megérzés révületét éli át Sós Pál uram közelében; összerezzen, s mintha a Cukrit látná feléje szaladni a levegőben. Kocsipál Gyuri a nyári szárazságban a szent Mihály lovát lopatja el a majornoki temetőből, "lévén annak elégetése csalhatatlan módja a záporeső kierőszakolásának az égi hatalmasságoktól" (A bágyi csoda). "A palóc nép babonás – írja Mikszáth – szereti a misztériumomokat, hisz az ördögben és a rémlátásokban. Egy sötét holló röpdös fölötte: a végzet. Szárnya suhogását találgatja. Titkos, homályos köd veszi körül s hova el nem lát a szem, benépesíti a helyeket árnyakkal, borzalmas, csodálatos dolgokkal ... Én magam is a dajkamesékkel szíttam be a babonát s hiszek benne. A tapasztalatok világossága csak megszürkítette a fekete háttért, de nem oszlatta el" (Galandáné asszonyom). Nyilvánvalóan játékról van itt szó, mégpedig esztétikai célzatú játékosságról, hiszen Mikszáth egyszerre szövi és tépdesi a hiedelmet. A gózoni Szűzmária például éppen a legendák mögött lappangó, alantas emberi okokat deríti fel. Éppúgy, mint Arany a Vörös Rébékben vagy a Tengeri hántásban, Mikszáth is költői anyagnak tekinti a babonák világát. Elsősorban a romantikus sejtetés, a félhomály az, amely itt a társadalmilag is jellemző, mitikus világképből gomolyog elő.
E kötetek novellatípusát a tárcanovellából vagy az úgynevezett rajzból fejlesztette ki Mikszáth. Rövid műfaj, mégis hiányzik belőle a drámaiság; inkább epikus haladás jellemzi. Kissé mindig távolról indul, úgy közeledik a tulajdonképpeni témához, s poénszerű befejezés felé tereli az eseményeket. A csattanóból aztán a lezárás különböző lehetőségei bomlanak ki. A modern próza előzményének tekintjük, hogy gyakran feladja Mikszáth a költői igazságszolgáltatást. Néha nincs is szó tényleges megoldásról, csupán a pletyka vagy a szóbeszéd oldaláról kommentálja tárgyát (Hová lett Gál Magda), máskor meg sejtető ötlettel borít fátylat a történtekre (A bágyi csoda). Van rá eset, hogy egy tablószerű jelenetnél állítja meg a történetet (A néhai bárány); a folyamatok iránya kiderült már, látjuk vagy sejtjük a végpontokat, ő azonban – olykor egy poén kedvéért – elvégzettnek tekinti elbeszélő feladatát.
Művészetének meghatározó tényezője az a magatartás, ahogy előadja a történeteit. Úgy ítélkezik dolgokról, tettekről, ahogy a falu nézi önmagát. Rendszerint a népi elbeszélő tudatvilágát imitálja, s csak néhány átvezető mondatból érződik ki a pusztán közlő, tárgyias jelleg, de ezekből is hiányzik a hangsúlyozott irodalmiság. Ezért tudja oly természetesen asszimilálni a babonás, mondai elemeket; a falu önszemléletéről van itt szó, nem az írói hitről. Természetes az is, hogy az ilyen előadás egyaránt felhasználja a mesei, mondai motivációt és az empirikus, lelki, társadalmi megokolást.
A paraszt élete szakadatlan küzdelem a természettel, szinte hozzá van nőve a tájhoz, amely életének örökös alkateleme. Már e két kötetben kialakul az a kapcsolat-skála, amely ember és táj között lappang, s amely végigkísérhető Mikszáth egész életművében. Gyakori tájtípusa az aktív, cselekvő, az ember dolgaiba közvetlenül beavatkozó táj. Mesei, mondai szemlélet ez; emberi funkciókat ruház a tájra, s az igazság ős képviselőjévé avatja. Stilisztikai megnyilvánulása a Mikszáth-leírásokban eluralkodó megszemélyesítés. Innen magyarázható az is, hogy miért kapott akkora szerepet a táj a lelki motivációban.
A természet funkciójának másik két változata inkább kifejező jellegű. Elvont elemzés helyett sokszor a tájat alakítja a lélek hangulataihoz, tehát külső, tárgyi elemekkel utal a lélek belső mozgására. Ez a pszichikusan alakított, kifejező tájrajz jellemzi a Szücs Pali szerencséje című elbeszélést. A lélekben viaskodó kétség és remény harca tükröződik a haragos zöld füveken, "amint a reggeli szélben remegve összesúgtak, a piros kökörcsin, mely búsan hajtotta le a fejét, a zúgó nádas, melyet a felhő sötétre festett meg árnyékával, mind arra biztatták, hogy forduljon vissza ... Csak egy picike lóhere-bokrocska ... nevette ezt a rossz tanácsot." Amikor aztán a reménység kerekedett felül a lélekben, "akkor teljes pompájában tündöklött a nap s az egész Bágy völgye mosolygott".
A táj harmadik, talán leggyakoribb funkciója a sejtetés. Ilyenkor Mikszáth elhallgat bizonyos mozzanatokat a cselekményből, vagy tartózkodik a nyers szókimondástól, s a megszemélyesített táj visszhangjából kerekedik ki bennünk a valóság. Milyen finom tapintattal s milyen könnyed fordulattal zárja A bágyi csoda történetét! Vér Klára beengedi a szobába Gélyi Jánost, aztán egyszercsak a gyertya is elalszik, nagyon messziről hallatszik a kulcs csikorgása. "A szél fölsivít bámulatában, felülről fúj; simogatni akarta a vizet – s íme, fölborzolta. A füzesek, a sás, a mogyorófabokrok reszketve hajtják le fejeiket s gúnyosan suttogják: Fölfelé folyik a bágyi patak! ... "
Mikszáth művészetének sajátosan egyéni vonása az elbeszélő modor. A népi világhoz való idomulás nagymértékben meghatározza előadásmódját. Rendszerint népi, falusi típusok beszédmódjába éli bele magát, egy közvetlen, naiv, élőszóbeli előadás fordulatait imitálja. Történeteit úgy indítja, mintha csak éppen elkezdené valahol, ott, ahova a pillanat sugallata vagy a szeszélyes emlékezés ragadja. "Aznapról kezdem – írja – mikor a felhők elé harangoztak Bodokon" (A néhai bárány). Hozzátartoznak a népi előadásmód imitációjához azok az apró elcsúszások, amelyekkel a fonal elvesztését vagy a valóságon való pillanatnyi túllendülést utánozza. Azonnal korrigálja magát, helyesbít, visszatér a főfonalhoz vagy az igazsághoz. Így épülnek bele előadásába az ilyesféle fordulatok: "vagy mit is beszélek, hisz rég nincsen már anyja a szegénynek" (A néhai bárány). Gyakori jelenség, hogy feladja az elbeszélés múltbeliségét; maga az elbeszélő is ott él a történetben, közvetlen szereplőként, közvetlen szemlélőként beszél. Nem a mindenttudó, kalauzoló modor ez, inkább azé a népi szemlélőé, aki találgatja a dolgokat, erőlteti magát, mert ki van szolgáltatva a látási-hallási viszonyoknak, s mintha maga is éppen az elbeszélés pillanatában fedezne fel, látna meg addig homályba burkolt tényeket. "Azután jött egy petrence, utána pedig valami négyszögletes tuskót gurítottak a habok ... A holdfény éppen oda vágódott. Nem tuskó biz az, de tulipános láda s nini, egész csuda, milyen szépen ül ott a tetején egy picike bárány" (A néhai bárány). Az események idejének és a közlési időnek ez a hangsúlyozott azonossága, a teljes egyidejűség fikciója teszi lehetővé e megoldásokat. Része az élőszóbeliségnek s az eseményekkel együttélő közvetlenségnek a dolgok, tárgyak megszólítása, az odafordulással mozgásra, cselekvésre biztatás. Egy petrence széna úszik a tulipános láda előtt, ehetne is belőle a bárány, ha elérné: "Nosza, szaladj hát utána, öreg láda!" (A néhai bárány).
Mikszáth szülőföld és nép iránti hűségében nagy szerepet kapott az esztétikum is. Egyéniségének állandóan működő összetevője: a gyönyörködés, a szépségvágy. Sokféle színe-íze van. Legtöbbször az első szerelem kivirágzásába feledkezik bele, egy új világ születésének naiv, bájos misztériuma babonázza, – máskor meg az érett, kacéran vonzó, kissé érzékies színezetű női szépség. Voltaképpen a belső hevület, az örökös sóvárgás űzi a szépség legkülönbözőbb formáihoz, s köztük a naiv népihez, a természethez is. Szülőföld és nép iránti vonzalmában persze egyszerre éltek együtt romantikus és antiromantikus tendenciák. A Bágy susogó nádasai, az erdőrengetegek, az egymásra dobált hegyek sejtelmes, borzongató szépsége, egy zárt világ különös, néha különc emberalakjai – amolyan romantikus couleur locale-ok. Ugyanakkor messze esnek már a hősies romantika emelkedettségétől, s inkább a Jókai-regények zsáneralakjainak, zsáner-realizmusának életanyagával mutatnak rokonságot.