Az imitáció a felvilágosodás lírájában

[Attila]

Az imitáció a felvilágosodás lírájában

A felvilágosodás
A felvilágosodás a polgári társadalom megteremtését – a francia polgári forradalmat – előkészítő szellemi mozgalom. Időben a XVIII. századdal esett egybe. De az egyes országokban, fejlettségüknek megfelelően különböző időpontokban jelentkezett. Európa keleti országaiban igencsak megkésve, csak a XVIII. század utolsó harmadában.
A felvilágosodás nemcsak a polgárság világképét meghatározó eszmerendszer (ideológia), hanem művelődéstörténeti korszak is, amelyben már nincs egységes stílusirányzat, mint volt a reneszánsz vagy a barokk idején. A felvilágosodás korának stílusirányzatai: a klasszicizmus, a későbarokk, a rokokó, a szentimentalizmus. (És Európa keleti felében megjelent a népiesség.)
A felvilágosodás eszmerendszere új gondolkodói magatartást jelentett. A józan emberi ész szabadságát hirdette. Ezért vált jelszavává a horatiusi biztatás: Sapere aude! (Merj gondolkodni!), valamint a Descartes-i szállóige: Cogito, ergo sum (Gondolkodom, tehát vagyok). Kant szerint a felvilágosodás: „az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságból. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy valaki mások vezetése nélkül gondolkodjék”. A feltörekvő polgárság eszmerendszere az ész filozófiája, a racionalizmus, amely a XVIII. századra egész Európát betöltő eszmeáramlattá alakult. A felvilágosodás az ész (ráció) mérlegére tett mindent, és csak azt fogadta el igazán létezőnek, igazi értéknek, ami az értelem fényénél is megállja a helyét. A felvilágosodás élesen fellépett minden ellen, amit nem fogadott el bizonyíthatónak, így élesen támadta az egyházat, a hiedelmeket, a dogmákat. A felvilágosodás gondolkodói szembeállították a józan észt a vallásos gondolkodással, és minden vallást ésszerűtlennek nyilvánítottak. Az Isten létezését mégsem utasították el teljesen, a legtöbben a deista felfogást vallották, amely szerint az Isten megteremtette a világot, majd a természet törvényeire bízta a működését.
A felvilágosodás gondolkodói (Voltaire, Rousseau, Montesquieu, Diderot) támadták a feudális társadalom intézményeit, a nemesi kiváltságokat, ezekkel a természet törvényeit helyezték szembe (Rousseau: „Vissza a természethez!”). A felvilágosodás képviselői erős társadalombírálatot is gyakoroltak, érzékelték a társadalom és a kultúra megváltoztatásának szükségességét. Közkedvelt történelmi példája ennek a korszaknak az ősközösség, az „emberiség aranykora”, amelyet a szabadság, egyenlőség, testvériség jellemzett. Ezek a fogalmak lettek később a francia forradalom (1789) vezéreszméi is.
A kor egyik legnagyobb hatású könyve a francia Enciklopédia volt, szerzői Diderot és D’Alambert, valamint a kor jelentős filozófusai és tudósai. A mű 33 kötete 1751 és 1752 között jelent meg, és a korabeli tudomány eredményeit és álláspontjait szegezte szembe az egyház tanításaival. (egyházellenesség – antiklerikalizmus)
A felvilágosodás stílusirányzatai
A felvilágosodás uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus. A klasszicizmus az ókori görög és római művészetet tekintette mintának. A klasszicizmus művészetelmélete merev szabályokat alkotott. A klasszicista esztétika mereven elkülönítette az egyes műnemeket, azon belül az egyes műfajokat is szigorúan elhatárolta egymástól. A klasszicista stílusirány fő műfajai: eposz, tragédia, óda, epigramma. Kedvelte a didaktikus (tanító jellegű) irodalom műfajait: tanmesét, episztolát, szatírát, irányregényt (nevelő/tézisregény, államregény).
A felvilágosodás másik uralkodó stílusirányzata a szentimentalizmus, mely a XVIII. század második felében terjedt el. Ezt az érzékenység irányának is nevezik. Az érzelmek szabadságát hirdeti. A szentimentalizmus tipikus szereplői azok a szenvedélyes szerelmesek, akik főleg társadalmi okok miatt nem lehetnek egymáséi. A klasszicizmus rációra alapozó műfajaival szemben a szentimentalizmus a műnemek közül inkább a lírát helyezte előtérbe, a műfajok közül pedig az elégiát. Jellemző műfaja még: a napló és a levélregény. A klasszicizmusban szigorúan elkülönített műnemi határok a szentimentalizmusban elmosódnak, az epika a lírával keveredik.
A felvilágosodás másik stílusirányzata a rokokó. A rokokót általában úgy határozzák meg, mint a kései barokk válfaját. A rokokó versekre jellemző a miniatűr forma, a sodró zeneiség (változatos ritmika, csilingelő rímjáték), a finomkodó könnyedség, a báj. A rokokó életérzés örömkultuszának megfelelően az irányzat legfőbb tárgyköre az epekedő, enyelgő, boldog szerelem, olykor a finom erotika.
A felvilágosodás utolsó harmadában jelentkezik a korai népiesség. Ebben a korban az ősi természetest azonosították a romlatlan népivel, a népi természetessel, s ezzel megvetették a népiesség alapjait.
A klasszicizmus
A felvilágosodás egyben művelődéstörténeti korszak is volt. Uralkodó stílusirányzata a klasszicizmus, mely az antik görög és római művészetet tekintette mintának. A klasszicisták racionalisták voltak: szentül hittek abban , hogy a „józan ész” az antik remekművek elemzése útján képes elvonni a tökéletes műalkotások létrehozásának szabályait, s a művészeknek, íróknak csupán e szigorúan kötelező szabályok pontos megtartása, alkalmazása a feladatuk. Horatius figyelmeztetése nyomán célul tűzték ki, hogy a művészeknek gyönyörködtetni és egyúttal használni, tanítani is kell. A klasszicizmus művészetelmélete az utánzás érdekében merev művészi szabályokat, dogmákat alkotott. Ilyen áthághatatlan előírás volt pl. a francia klasszicista drámaírásban a „hármas egység” törvénye.
A klasszicizmus közel két évszázadon át, 1630 és 1830 között volt Európa legfontosabb művészeti irányzata. Stílustörténeti értelemben a barokk és a romantika között foglalt helyet.
A klasszikus szó értéket jelöl, jelzői értelme is van, azt jelenti: elsőrendű, hibátlan. Legfőbb példa a klasszikus görög és latin művészet (merev szabályokat gyártottak belőle).Ezért az elsőrangú ókori görög és római művek utánzását tekintették fő céljuknak, azoknak a műfaji mintáit újították fel, tekintették meghatározónak. Formai és műfaji tökélyre törekedtek.
Berzsenyi Dániel
Berzsenyi Dániel az átmenet költője volt, költészetére két stílusirányzat hatott, a klasszicizmus és a romantika. Formavilága inkább klasszicista, nyelvi kifejezése inkább romantikus volt. A klasszicista ösztönzést Horatiustól kapta, az antik alapokhoz való hasonlatosság sok ódájában fedezhető fel, melyek leginkább pályája korai szakaszában keletkeztek. Horatius költészetét, s az úgynevezett horatiusi életfilozófiát (arany középszer)életelvévé emelte. Kortársainak egy része emiatt Horatiusi-másolóként jellemzi. Az antik versmértékek és formák mögött nem a klasszikus egyensúly, az áhított harmónia fedezhető fel, hanem az utánuk való eredménytelen sóvárgás, az örökös nyugtalanság. A klasszicizmustól a romantika felé közeledését inspirálhatta a német költők tanulmányozása. A szentimentalizmus megjelenése hozzájárult ahhoz, hogy nem vált hívévé a racionalista klasszicizmusnak, hogy túllépett rajta a romantika felé.
Két stílusirányzat élt költészetében egyszerre ugyanúgy, mint ahogy a földesúr és a költő. Ideálvilágát azonban lassan felőrölte a rideg valóság: Barátaimhoz című versében már hiábavalónak mondja ezt a szárnyalást.
Költészetének klasszicista vonásai: verseinek kiindulópontja egy-egy Horatius-óda, mégha az egymást követő változatokban el is távolodik a kiindulóponttól. Erős retorikus felépítettség, tiszta, áttekinthető szerkezet. Antik utalásrendszer. Antik strófaszerkezet: A magyarokhoz című ódáit alkaioszi strófákban írta, Osztályrészem című elégikus ódáját szapphói strófában, A közelítő tél című elégiáját pedig aszklépiadészi versszakban.
Költészetének romantikus vonásai: a személyiség dinamikus felfogása, a személyesség előtérbe kerülése. A statikus allegóriák helyett a mozgalmasságot hozó metaforák alkalmazása. A nyelvteremtő erő.
Pályájának korai szakaszában versei két csoportra oszlanak: dal formában írt szerelmes versekre és hazafias ódákra. Kazinczy az ódaköltő posztját jelölte ki Berzsenyi számára. A nemzeti eszmélkedés, a függetlenségi gondolat az egyes népek romantikus irodalmának központi magjává, éltetőjévé lett, s ez oktató, erkölcsnemesítő társadalmi szerepet rótt a toll mestereire. Berzsenyi vállalta ezt a küldetés. Nemzetének akart szolgálni költészetével.
Legfontosabb ódái: A magyarokhoz I. és II. A fontosságát jelzi, hogy az első részt három változatban is elkészítette, a végleges verzió 1810-ben született. A művet ellentétek sokasága jellemzi, és lemondó pesszimizmus hangulata hatja át. A dicső múltat, a régi erkölcsöket hozza fel példának a mai magyarok számára.
A második rész történelmi hátterét a Napóleoni háborúk és ezek Európára gyakorolt hatása adja. Ez a mű kiegyensúlyozottabb az elsőnél, a kezdeti riadt hangulatot az optimizmus váltja fel. E műből készített Kodály Zoltán 1936-ban kórusművet.

Osztályrészem
Elégikus óda. Az antik költő filozófiája próbál fölébe emelkedni kisszerű életformájából fakadó tragikus életérzésének. Versformája, a szapphói strófaszerkezet.
Az 1-2. versszak hajó-képe szintén Horatiustól való. Az emberi életutat a veszélyes tengeri utazással azonosítja. A középutat választja, kerüli a sziklás part közelségét, de nem is megy a mély tengerre se.
Témája a megérkezés, a békés kikötőben. Szerencsésen túljutott „heves ifjú”-ságán, s most élete forduló pontjához ért, felnőtté vált. A biztonság jóleső érzése mögött ott rejlik az ifjúságtól való búcsú fájdalma. Ráeszmél az idő visszafordíthatatlanságára.
A 3.-4. versszakban a boldog megelégedés illúziójába ringatja magát. A jómódú földbirtokosi élet nyomos érveit sorakoztatja fel. Megjelenik az elfojtani vágyott elégedetlenség.
Az 5. szakaszban nyilvánul meg az áhított és akart sztoikus nyugalom. „Mindenütt boldog megelégedéssel” néz az égre. A sorsába beletörődő filozofikus lélek kijelentése ez. Egyetlen feltétel a költészet vigasza.
A 7. versszakban felfedezhetjük a horatiusi lezárást: ha minden kihull is az emberi életből, a művészet még mindig tartalmassá teheti a létet.

Csokonai Vitéz Mihály
Csokonai egyszerre több stílusirányzatban is alkotott. Jellemző volt rá azonban a klasszicista stílus formakövetése, és a klasszicista szabályok betartása is, ez leginkább még az isokolai gyakorlatok alkalmával írt, majd később tökéletesített költeményein érződik.
Az estve (1794.):
Az iskolai változat címe: Az estvének leírása. Ezt követte az 1789-es Az estve, majd a végső változat. A változás iránya, hogy a tiszta piktúra szentenciával töltődik, s a tájleíró versből bölcseleti ódává emelkedik.
Szerkezete:
1–2. egység: piktúra; klasszicista vonásokkal az iskolai versgyakorlatból örökölve a stíluseszközök tobzódásával festi meg az első világ harmonikus képét, a nyugalom, a rend, a célszerűség világát. (A nyitókép allegóriának is felfogható megszemélyesítése, további megszemélyesítések, költői jelzők, metaforák, alliterációk nem csupán a költői eszközök gazdagságát, hanem az ábrázolt természet szépségét is érzékeltetik.)
A 3. egység megszólítása és felszólítása a piktúrából a szentenciába vezet át, előrevetítve a második világ, az emberi társadalom, a civilizáció diszharmóniáját.
A 4. egység megszólítással és költői kérdéssel kezdődik. Csokonai Rousseau tanait követi, gyakran rímbe szedi a francia filozófus tanításait. Utal Az emberek közötti egyenlőtlenség eredetéről és alapjairól című értekezésre. Felidézi az Emil című műből azt a gondolatot, hogy: “mert gonosz erkölccsel senki sem született”. Az általános érvényű megállapításokat néhol a magyar valóságra is vonatkoztatja.
Az 5. rész egyértelmű állásfoglalás a természet harmonikus világa mellett.
A 6. rész a vers zárlata; emelkedett hangnemével műfajváltást is jelez, ódai magasságba emeli a leíró jellegű költeményt. Az utolsó sorban az ‘ember’ szó használata ismét Rousseau-ra utal, tehát nem biológiai, antropológiai, hanem filozófiai értelemben használja a kifejezést (lásd: Emil, vagy a nevelésről bevezetője).
Stilisztikai szinten a vers élesen kettéválik a piktúrára és a szentenciára, eszmei szinten azonban szorosan összetartoznak, ellenpontozzák egymást. A verselés felező tizenkettes; Bessenyei tette a felvilágosodás korában a gondolati-leíró versek, költemények versformájává.