Az eposz műfaja

[Attila]

Az eposz műfaja

EPOSZ: szűkebb értelemben a homéroszi típusú hősköltemények elnevezése - tágabb értelemben bármely hősköltemény - fő típusai: a naiv eposz az ókorban, a műeposz a reneszánszban és a barokkban virágzott - fő szerkezeti elemei: a tárgy megjelölése / propositio /, segélykérés / invocatio /, seregszemle / enumeratio /, csodás elemek alkalmazása, in medias res indítás, díszítő jelzők, eposzi hasonlatok - komikus vállfaja a vígeposz, valójában a műfaj paródiája
Az Arisztotelészen alapuló esztétika és műfajértékelés a romantika koráig az eposzt tartotta a legmagasabb rangú műfajnak. A legkonvencionálisabb (hagyományosabb) és legtöbb kötöttséggel járó epikai alkotás. Homérosz teremti meg a konvenciókat, és Vergilius teszi kötelezővé az utókor számára. (A Homérosz vagy Vergilius kérdés tudniillik, hogy melyik a tökéletesebb eldöntése koronként változik. Az ún. “romantikus korok” Homéroszt, a “klasszicista korok” Vergiliust választják.)
Az eposz mindig az egész népre, közösségre kiható, nagy jelentőségű eseményt dolgoz fel, vagy az esemény azzá válik az eposzi ábrázolás során.
Hőse: az istenek által is támogatott nagy formátumú hős, az ún. eposzi hős.
Története: mindig két szinten játszódik; az istenek és az emberek szintjén
Ideje: mindig a múlt; s ez az alkotó ill. befogadó számára eszmény, követendő példa
Az eposz harmonikus világképet sugalló műfaj. Mindig viszállyal kezdődik és megbékléssel fejeződik be.
Az eposz szerkezeti és stiláris jellemzői, az ún. eposzi kellékek Homérosznál még a szóbeli előadásmód függvényei, a későbbi eposzokban már kötelező kellékek:
1. invokáció: (segélykérés, megszólítás)
Az antik eposzokban ez Kalliopéhoz, az eposzírás múzsájához szól. A barokk eposzokban Szűz Máriához. A késő-klasszicista- és romantikus eposzokban pedig látomássá alakul.
Vörösmarty: Zalán futása – “Régi dicsőségünk, hol késel az éji homályban?”
2. előhang propozíció: (tárgymegjelölés)
Homérosz: Iliász – “Haragot, istennő zengd Péleidész Akhilleuszét!”
Homérosz: Odüsszeia – “Férfiúról szólj nékem, múzsa, ki sokfele bolygott.”
Vergilius: Aeneis – “arma virumque cano”
Zrínyi: Szigeti veszedelem – “Fegyvert s vitézt éneklek”
3. enumeráció: (előszámlálás, seregszemle)
a.) a vizuális szemléletmód következménye
b.) az egyetemesítés eszköze; a küzdelem nagyságát jelzi két típusa van:
1. a szembenálló feleket veszi sorra



2. genealógiai (leszármazástani): egy-egy kiemelkedő alak nagyságát jelzi az ősök felsorakoztatásával
4. in medias res: (a dolgok közepébe vágva)
a.) Iliász
Olyan pont kiválasztása, ahonnan múltra és jövőre egyaránt rálátás nyílik.
b.) Odüsszeia
A főhős elmeséli az előzményeket
5. epitheton ornans:
állandó vagy eposzi jelző (gyorslábú Akhilleusz)
a.) a vizuális szemléletmód függvénye
b.) a névvel együtt nagyobb ritmikai egységet alkot; s könnyebb megalkotni a hexametert
6. verselés: az antik eposzok esetében hexameter
Arisztotelész a Poétikában hősi mértéknek nevezi.
7. epikus hasonlat:
a.) a vizuális szemléletmód függvénye
b.) az egyetemesítés eszköze
8. deus ex machina: (isteni közbeavatkozás)
A görög színházhoz kapcsolódik az elnevezés (emelőszerkezet emelte az istent alakító színészt a díszlet fölé). Váratlan fordulat, közbelépés, a mű logikájából nem következő fordulat. A görögöket támogató istenek: Pallasz Athéné, Thetisz, Héra, Héphaisztosz, Poszeidon. A trójaiakat támogató istenek: Aphrodité, Apollón, Irisz.
9. párhuzamos szembeállító szerkesztés:
mindkét táborból egy-egy hős küzdelmét írja le:
Akhilleusz–Hektor
Patroklosz–Hektor
Meneláosz–Párisz
Diomédész–Aeneas
Akhilleusz–Párisz
10. pars pro toto elv:
rész az egészért rész az egész helyett (pl.: Iliász: trójai háború 10. év 52 nap) visszatérő toposzok, szövegrészletek:
Bizonyos alapvető emberi cselekedeteket (vendéglátás, temetés) az eposz különböző helyein azonos módon olvashatunk. A szóbeli előadásmód függvénye.



A barokk eposz

A barokk új embereszménye a “miles Christi”, “athleta Christi” (=Krisztus katonája, atlétája), azaz az intellektuálisan és fizikailag is felkészített férfi, aki képes megvédeni vallását. Ennek megfelelően a barokk átveszi a későhumanista Scaliger Arisztotelész-interpretációját, mely szerint a legmagasabb rangú műfaj az eposz és a tragédia; s az arisztokratikus ill. közirodalomban ezek a meghatározó műfajok.
Eposzok:
Tasso: Megszabadított Jeruzsálem
Marino: Az elpusztított Jeruzsálem / Betlehemi gyermekgyilkosságok
Milton: Elveszett paradicsom
Camoes: Lusiada
Zrínyi: Szigeti veszedelem


A Szigeti veszedelem
Irodalmunk ez eposzi remeke 1645/46 telén készült, maga a költő írja mentségként: "egy télben történt véghez vinnem munkámat." Nem is írhatta zavartalanul, a IX. ének elején említi, hogy munkája közben a kanizsai török támadását kellett visszavernie.
Zrínyi, aki egyszerre volt "Márs és a Musák fia", nagyszabású hőskölteményt akart írni a magyar nemesség buzdítására, neki is dedikálta művét. Az eposznak azonban nem volt hagyománya irodalmunkban, bár a magyar végek vitézi költészetében lassan halmozódni kezdtek olyan elemek, amelyeknek a magyar eposz hasznát vehette. Zrínyi érezte, hogy nagy műve egyenes folytatása a 16. század históriás énekének, több helyen nevezi "históriá"-nak, és invokációjában is arra kér erőt a Szűzanyától, hogy úgy írhasson, "mint volt". Zrínyi az eddigi epikai hagyománynak azonban csak azokat az elemeit ragadta meg, amelyek az eposz fönséges világába visznek. Több históriás ének-szerző (Tinódi, Tőke Ferenc, Tardi György) hirdeti, hogy a török csapással isten a bűnös magyarságot bünteti. A históriás ének-költészetben a várostromok jeleneteinek, hangulatainak epikai ábrázolására is kezdett már bizonyos költői gyakorlat kialakulni. Zrínyi eposzának előzményei közé kell sorolnunk Balassi Bálint magával ragadó vitézi költészetét is, amelynek stilisztikai hatása lépten-nyomon kimutatható a Szigeti veszedelemben.
A magyar költői hagyomány azonban távolról sem adhatott elegendő alapot eposz létrejöttéhez. A műfaji szabályok ismerete és tisztelete, a külföldi eposzok példája nélkülözhetetlen volt. Zrínyi már az olvasóhoz intézett előszavában – ha szerénykedve is – Homérosz és Vergilius hőskölteményével állítja párhuzamba a magáét, Arany János pedig Zrínyi és Tasso (1859) című akadémiai székfoglalójában kimutatta a magyar költő és a nagy olasz epikus Gerusalemme liberatája (Megszabadított Jeruzsálem) között meglevő párhuzamokat. Komoly ösztönzést merített Zrínyi Marino La Strage degli Innocenti


(Ártatlanok mészárlása) és Gerusalemme distrutta (Elpusztított Jeruzsálem) című kiseposzaiból, de kimutatható a római, az olasz reneszánsz és az olasz barokk számos más hőskölteményének az ismerete is. Mindez azonban a kor barokk poétikája szerint egyenesen kötelező volt, az eposzi technika ismert és folytonosan ismételt szabályai nélkül hőskölteményt el sem tudtak képzelni.
Barokk jellemző az invokáció alakítása. A megszólítás: Musa! lehet akár Kalliopé, az eposzírás múzsája; a stellárium (=csillagkoszorú) már a Szűzanyára utal. Tasso a Megszabadított Jeruzsálemében szintén hozzá fordul (barokk konvenció átvétele). Ezen kívül Magyarország védőszentje (akihez Szent István felajánlotta az országot).
Eposzt csak rendkívüli, fenséges tárgyról, népek sorsára kiható eseményről lehet írni. Szigetvár 1566. évi ostroma eredetileg nem merítette ki az eposzi téma kritériumait, az azóta eltelt évszázad magyar és horvát közvéleménye azonban elvégezte a tárgy eposzi magaslatra emelését. A legnagyobb török hódítónak, II. Szolimánnak Szigetvár alatt bekövetkezett halála; a szigeti hősök heroikus utolsó kirohanása s a török hódító hadjáratoknak ezt követő szünetelése módot, adtak az esemény jelentőségének túlzására, a történtek felnagyítására.
Az eposz alapkoncepcióját a következőkben foglalhatjuk össze: a magyarság bűnei miatt Isten a törököt küldi az ország elpusztítására; kilátásba helyezi azonban a büntetés feloldását, ha a magyarok megtérnek. Az így megindult török tábor Szigetvárt ostromolja, ahol olyan védősereggel, olyan közösséggel találkozik, amely mentes az ország hibáitól, sőt egyenesen annak ellentéte: az egész magyarságot jellemző bűnök helyett a szigeti védőkben a legkiválóbb erények testesülnek meg. A töröknek ilyen védősereg ellen nincs hatalma. Szigetvárnál ezért az egész magyar–török háború nagy fordulata következik be. A török formálisan győz ugyan és Szigetvár elesik, hiszen az egész Magyarország még nem változott meg és így még nem múlhat el róla a büntetés. A szigetváriak hazaszeretete, erkölcsi és katonai értékei azonban olyan fölénnyel érvényesülnek, hogy a török tábor szétzüllik, felmorzsolódik, vezére elpusztul és így megszűnik az a szerepe, hogy a magyarság büntető ostora legyen. Szigetvár elestével tehát a török csak látszat sikert ér el, valójában súlyos vereséget szenved, mely magyarországi uralma végleges összeomlásának kiindulópontjává válhat.
Szigetvár hőseit mint a bűnös magyarság ellenképét állítja példának kora magyarjai elé, hiszen az Isten által bejelentett "harmad-negyed ízig büntetés" (I. 23.) most van letelőben. A Szigeti veszedelem így válik a török elleni harc szolgálatába állított nagy tetté.
A költő által eltervezett alapkoncepció megvalósítása, az ti., hogy a szigetváriak bukásuk ellenére is győztek, a legmagasabb rendű művészi eszközök mozgósítását tette szükségessé. Az eposznak már Arany János által méltán csodált szerkezete különleges fontosságot nyer az alapkoncepció formába öntése során. Az események három cselekményszálban indulnak el (isteni rendelkezés az égben – Arszlán budai basa palotai vállalkozása – Zrínyi imája Szigetvárt), Szulimán serege egyelőre pontos terv nélkül hömpölyög Magyarország felé, Gyula várát el is foglalja, majd Eger ellen indul, amikor Zrínyi diadalmas siklósi kalandja (III. ének) Szigetvár ellen fordítja a feldühödött szultánt. E III. ének kompozíciós szerepe szembeszökő, feladata a három cselekményszál egybesodrása, hiszen Arszlán palotai kudarca nélkül nem lett volna szükség a basák állomáshelyének változtatására, s Zrínyi számára nem született volna meg a siklósi alkalom. A költő tervszerű szerkesztő munkája az eposz minden további részletében megfigyelhető. Így abban is, hogy a Szigeti veszedelemnek igen hosszú expozíciója van: a főcselekmény (a vár ostroma) csak a VII. énekben kezdődik. A terjedelmes bevezető rész azonban múlhatatlanul szükséges. A török sereg oly óriási erővel vonul Magyarország ellen, hogy Sziget maroknyi védőőrségének semmi reménye nem lehetne a helytállásra, ha az erők némileg egyensúlyba nem kerülnének a várostrom megkezdéséig. Az első hat ének során ez meg is valósul, mert állandó vereségek érik a hatalmas oszmán tábort, s kiderül az is: csak az anyagi-technikai, de nem az erkölcsi fölény áll az ő oldalán (a két elszabadult ló okozta éjjeli zűrzavar, az Almás-menti harc stb.). Az egymástól eléggé távol eső két eposzi seregszemle (I. ének: a török sereg, V. ének: a szigetiek) különbsége szintén ugyanezt a célt szolgálja, a nyers erő áll szemben a mindent vállaló heroizmussal.
Remek szerkesztésről tanúskodik maga a főcselekmény (VII–XIII. ének), a vár ostroma is. Istvánffy tudósítása szerint tíz török roham folyt le Szigetvár védőművei ellen, a szigetiek említik is ezt a királyhoz írt utolsó levelükben, a költő azonban, a művészi tömörítés jegyében, egyetlen hatalmas ostromot mond el a X. énekben, ez a cselekmény tetőpontja. Művészi módon tesz eleget Zrínyi a változatosság követelményének, amelyet egyébként a barokk poétika minduntalan hangsúlyoz. Főleg az epizódok kitűnő elhelyezése szolgálja a célt: a nagy magyar diadalt (X. ének) Juranics és Radivoj heroikus, de baljós kalandja előzi meg (IX. ének), a török sereg széthullását mutató lázadást Delimán és Cumilla tragikus szerelmi epizódja kíséri (XII. ének). Mindjárt erre következik az érzéki lángolás ellenképeként bemutatott Borbála-epizód, a hitvesi hűség rajza (XIII. ének). A főcselekmény mindkét felében van egy-egy török haditanács (VIII., ill. XIII. ének), ezek azonban mindig rút veszekedésben végződnek, pőrére vetkőztetve az óriási sereg erkölcsi értékét. Az egész cselekményt végigkíséri Demirhámnak és Deli Vidnek, "a szigeti leventék virágjá"-nak háromszoros párharca (VIII., XI., XV. ének), amelynek beszövése szintén a tudatos szerkesztés remeklése, hiszen az összecsapások ugyanolyan időközben, szinte ritmikusan követik egymást. A második, hitszegéssel bemocskolt párviadal (Homérosz óta használt epikus motívum!) érdekes kalandok sorát indítja meg.
Szerkezeti szükséglet a véletlen – az elfogott galambposta – (XIII. ének) szerepeltetése is: az egész koncepción végighúzódó végzetszerűség lezárása ez a mozzanat, hiszen a lényegében győztes magyar tábornak fizikailag meg kell semmisülnie. A kifejlet két éneke (XIV–XV.) fény-árnyék technikával, szinte a barokk festőművészet kompozíciós elvei szerint készült. Az utolsó éjjeli rohamban az Alderán felidézte pokoli szellemek is részt vesznek, a szigeti hősöknek a rettenet és a félelem démonaival is meg kell küzdeniük. Erre következik az isteni vigasztalás, a kegyelem és az angyali segítség ragyogó hajnala, majd végső fokozásként a mitikussá növelt utolsó harc, a szultán halála Zrínyi kezétől és a megdicsőülés. A csodálatos elem szerkezeti szerepe tökéletes: a költő a megindításhoz és a múlhatatlanul szükséges eposzi nagyításhoz használja, amidőn a végvári élet valóságába ágyazott motívumokkal további művészi hatás elérése már lehetetlen volna. A távlatoknak ez óriásira növelése (a csatatér méretei, a gyorsuló iram, Zrínyi emberfeletti ereje) jellegzetes barokk vonás a Szigeti veszedelemben.
Az eposz dinamizmusát, belső feszültségét egyre fokozza az egyes szereplőknek a cselekmény előrehaladásával párhuzamos változása, noha szereplői nem fejlődő hősök, hiszen az eposz befejezett, kész jellemek összecsapását ábrázolja. Szulimán szultánt elsősorban mint nagy hadvezért, mint kiváló államférfit ismerjük meg az eposz elején s csak egy-két utalás sejteti, hogy a költő által annyira elismert korlátlan hatalma csupán zsarnoki elnyomáson és embertelen kegyetlenségen alapul. A török sereget ért sorozatos kudarcok következtében azonban fokozatosan ez utóbbi vonásai kerülnek felszínre, háttérbe szorítva értékes tulajdonságait: a világ egyik legkitűnőbb uralkodója vonult Szigetvár ellen, de végül egy embertelen zsarnok halt meg a szigetvári hős kardjától. Az alakok felnagyítására viszont a szigetvári Zrínyi a legjobb példa. Kezdetben kitűnő várkapitánynak ábrázolja a költő, teljesen megmaradva a realitás határain belül. Énekről énekre haladva szinte észrevétlenül növeszti meg alakját, egyre nagyobb hőstetteket tulajdonít neki, mindig ügyelve rá, hogy azok még hihetőek legyenek az előző események fényében. Az eposz végére így szinte már félistenné varázsolhatta hősét, anélkül, hogy kétkedést ébresztene az olvasottak valóságában, hitelességében.
Az eposzban következetesen érvényesül a részletek meglepő valósághűséggel történő ábrázolása. A Szigeti veszedelemnek ez a "barokk realizmus"-a az az ellensúly, mely elegendő ahhoz, hogy az önmagukban leghihetetlenebb jelenetek se szűnjenek meg a valóság látszatában megjelenni.
A szinte minden részletében megtervezett kompozíció eleget tesz a monumentális barokk szerkesztés kettős követelményének: vizionárius elemeivel messze a realitás határain túlra ragadja az olvasó képzeletét, reális ábrázolás módjával viszont mindvégig megtartja a valóság illúziójában. Az eposz végső tanulsága: ha az egész magyarság felemelkedik arra a katonai és erkölcsi magaslatra, ahol a szigetváriak álltak, akkor a török hódítók magyarországi uralma megpecsételődött. Ezt a szuggesztív tanulságot társadalmilag is konkréttá teszi az eposz gazdag politikai és erkölcsi gondolatvilága.
A költő ábrázolásában az egység, rend, fegyelem, szervezett hadviselés és korlátlan tekintélyű vezetés mindig fölényben van az anarchiával, a belső gyengeséggel szemben; akkor is, ha az ellenség; akkor is, ha a számbelileg jóval gyengébb fél fölényét jelenti.
A naiv heroizmus a legnagyobbakban, főleg Zrínyi és Deli Vid alakjában, a kereszténység bajnokának ("athleta Christi") öntudatával és a humanista gondolat dicsőség- és szerencsekultuszával párosul. Az egyenesség, az erkölcsi tisztesség, a bajtársi szeretet, a vezér személyébe vetett feltétlen bizalom fontos elemei e vallásos hősi eszménynek. Míg a védőket a költő ily módon idealizálja, az ellenséges alakok ábrázolása általában reálisabb.
Az eposz költői nyelve és stílusa méltó a benne festett véres és heroikus eseményekhez. Legfőbb jellemző jegye az erő. Nagy változatossággal vonultatja fel Zrínyi azokat a képeket, metaforákat, hasonlatokat, amelyek az erő különböző megnyilvánulásait festik (a szél, a villámlás, a mennydörgés, a láng, a zivataroknak ellenálló hegycsúcs vagy tölgy, az oroszlán, a bika stb.). Ezek jelentékeny része az eposzok állandó fordulatai közé tartozik, de a költő többnyire pompás részletmegfigyelésekkel gazdagítva veszi át őket.
Zrínyi stílus- és képgazdagságának szép bizonyítéka az a közel félszáz fordulat, amellyel a halál tényét kifejezi vagy körülírja. Külön ízt kölcsönöz művének a finoman archaizáló nyelvhasználat, valamint a délnyugat-dunántúli népnyelv szókincse (földrözzenés, összvecsingolódik, villámás, lángos harap = lobogó tűz stb.).
Máig nem tekinthető megoldottnak a Szigeti veszedelem verselésének a kérdése. A négyesrímű tizenkettősnek egy sajátságos változatát használja, melyben nem szükségszerű a pontos felezés.