A romantikus szerelmi líra

[Attila]

A romantikus szerelmi líra

A romantikus lírához tartozó elméleti részeket lásd a 9. valamint 17. tételeknél.
A romantikában felújult a középkorkultusz, különösen a középkor lovagi része iránti érdeklődés. Ez éreztette hatását a szerelmi lírában is: sok elemet kölcsönzött a trubadúr-költészet eszköztárából – a lírai én az úrhölgy kegyeiért esengő lovaggá válik, aki mindent megtenne azért, hogy elnyerje úrnője szerelmét. A romantika eszköztárára jellemző túlzás, dinamikus képek, látomások fellelhetők a szerelmi lírában is. A formabontás is jellemzi ezt a lírát: ritka az, hogy a költő formailag egyező költeményekbe rendezze szerelmi ciklusát – annak formailag is követnie kell a szerelem túláradását, szenvedélyességét, emiatt nem is foglalható kötött keretbe.
Petőfi szerelmi lírája
1844 őszén, Pesten megismerkedik Csapó Etelkával, Vachott Sándor költőtárs 15 éves sógornőjével. Petőfi nősülési szándékát mutatja a Búcsú 1844-től című vers. 1845. januárjában Etelka meghal, s a fájdalmas élmény ihleti a ‘Cipruslombok Etelka sírjáról’ című ciklust. 34 versből áll (1845. január, Pest illetve 1845. január–február, Pest).
Illyés teszi fel a kérdést monográfiájában: “Szerelmes volt-e a költő?” Bizonyára, de nem Etelkába, hanem a szerelembe. A Cipruslombok egyik kiemelkedő darabja a Játszik öreg földünk... Formai szempontból a verselés mutat érdekességet. Kettétöri a hexametert Petőfi, s így szimultánná teszi a verset. Gondolati szempontból a természet iróniáját ábrázolja az emberi érzelmek fölött.
A következő szerelem 1845 nyarán következik be, Szalkszentmártonon: Mednyánszky Bertával ismerkedik meg. Az érzés ihlette a ‘Szerelem gyöngyei’ ciklust; 39 vers, 10/9/10/9 osztású trocheikus sorokból állnak a strófák. Nyitóvers: Szép vidéknek szépséges leánya. Leghíresebb darabja: Fa leszek, ha... A költemény csattanója és a motívumok népiesek, ellentétben a koncepciójával. Mindegyik mondata egy-egy metafora. Az egyes szám első személy üldözi az egyes szám második személyt. A fiú mindvégig azzá válik, ami azelőtt a lány volt. Az egyesülésre vágyik. Az elérhetetlenség jellemzi csodálatának alanyát. A mű végén megjelenik a pokol: a fogalmiság megmarad, de átcsap negatív értékbe, a szerelemnek itt nem csak pozitív értékei lehetnek. Filozófiai mondanivalója is van, hiszen ebben az időben ismerkedett meg Heine költészetével, akinek hatása érzékelhető.
A mindent eldöntő fordulat: 1846. szeptember, megyebál Nagykárolyban. Itt ismerkedik meg Szendrey Júliával, a 18 éves lánnyal, a kapcsolat kezdetben tele volt félreértéssel, intrikákkal. Petőfi ekkor az országot járva felolvasóesteket tart, s innen útja Debrecenbe vezet, ahol Prielle Kornélia színésznőbe szeret bele, s a házasságot csak a valláskülönbség okozta nehézségek akadályozzák meg. 1847 januárjában megjelenik Petőfi Reszket a bokor, mert... című verse, s februárban megérkezik a válasz: “ezerszer, Júlia”. Szeptemberben tartják az esküvőt Erdődön, a nászutat Koltón. Szinte a házasság pillanatától a szerelmes versek tele vannak ellentmondással (lásd: Szeptember végén, A szerelem országa). 1848. november 15-én megszületik Zoltánka. 1850. július 21-én Júlia új házasságot kötött Horváth István történésszel.
Reszket a bokor, mert... (1846.):
Szerelmi dalköltészetének egyik csúcsa; összhangot alkot benne remény és kétség, ill. a kétség a remény jegyében fogalmazódik meg, magas fokú lírai közvetlenséggel. Petőfi a népies költészet, a népdal metaforikájával dolgozik, fölhasználja annak stiláris, retorikai elemeit (gondolatritmus, párhuzam, anaforikus szerkezet).
Szeptember végén (1847.):
A magyar líra reprezentatív elégiája. Petőfi a természet változását az emberi élet mulandóságával kapcsolja össze, és hozzáteszi az emberi érzések időlegességének problémáját is. A szerelem örök kérdését teszi fel (Szeretsz-e?), a bizonyosságra vágyik a bizonytalan emberi kapcsolatokban.
A vers nem tökéletes műalkotás. Az első versszak a legalapvetőbb természeti toposzokat felhasználva fogalmazza meg a természet örök törvényét, a mulandóságot, s szerencsésen kapcsolja hozzá az egyéni lét temporalitását. Általános érvény és személyesség megható összhangja valósul meg. A második strófa első sora a maga egyszerűségében szentenciaszerűen foglalja össze a természeti és emberi szféra közös jellemzőjét. A hátralevő sorokban már a magánember kétségei fogalmazódnak meg, megbontva az általános és egyedi összhangját. Ez a megbomlott harmónia a vers képi világát is kikezdi, vadromantikus, horrorisztikus elemek jellemzik a verset. A külsődleges hitelét a soroknak az életrajz ugyan visszaigazolja, a művészi erő nem.
A gondolati metaforikus inhomogenitást ellensúlyozza a kivételesen erős és átgondolt, az ellentmondásokat is föloldó verszene. A szakirodalomban vitatott a verselés. Egyik felfogás szerint felütéssel kezdődik a vers, s daktilikusan folytatódik (következetesen nem vihető végig a versben; lásd 2. strófa). Horváth János szerint anapesztikus a vers, ezt erősíti fel a magyar költészetben az elégia és az anapesztus szoros kötődése, illetve az a tudatosság, verseléstörténeti konvenció, mely szerint a görög költészetben az anapesztus a siratóénekek egyik válfaja volt. A verszene másik funkciója a fölfokozott dallam, mely összhangban a vers világképével, az eliramló, elmúló életet is érzékelteti.
Beszél a fákkal a bús őszi szél...
Koltón, a mézeshetek idején írta ezt a versét, amelynek - bár Júlia jelen van benne - nem a szerelem a tárgya. Helyzetképpel indul a költemény. Az őszi szél elmúlást susogó beszédével finoman érzékeltetett halálsejtelemmel áll szemben a szerelmi idill meghittsége, a délutáni kényelmes pihenés. Ezzel a nyugalommal kerül ellentétbe a költői én egyre szenvedélyesebbé váló elmélkedése. A költő kezében "imakönyve": a szabadságháborúk története. Az olvasmányán való töprengés, gondolkodás a kirobbanó érzelem-orkán forrása. Ennek ellenére minden strófa végén megpihen a képzelet a refrén becézgető intimitásában.
Minek nevezzelek? (1848.):
Az irodalomtörténet és az utókor ítélete szerint Petőfi romantikus személyes lírájának talán legkülönb alkotása a Minek nevezzelek? című rapszódia, mely 1848. januárjában íródott.
A szerelmi költészet egyik archetípusát képviseli a vers, melynek egyik legszebb darabja a világirodalomban Shakespeare 75. szonettje. A szerelmi érzés kimondhatatlanságát próbálja artikulálni a költő, ezért a feltételes alárendelői szerkezet, mely logikai szinten hasonlítást foglal magába.
A vers lírai anyaga az elmondhatatlan nagyságú szerelem. Keresi a legméltóbb kifejezést felesége szépségéhez. Minden szakasz elején a reménykedő bizakodás, végén a tehetetlen kétségbeesés hangja szólal meg a megismételt kérdésben.
Hogy felelni tudjon az újra meg újra elhangzó kérdésre, a költő különböző helyzeteket, állapotokat képzel el ill. idéz fel emlékeiből.
Az első négy szakasz az arc leírása alapján jellemzi a személyt. Először a szem sugarához a képzelet a szerelem patakjának képét társítja, a patak pedig a lélek tengerébe folyik. Ezt követően megjelenik a tekintet szelíd galambja, a csalogányok hangja, végül az ajkak lángoló rubinköve lesz az a forrás, melynek célja a kifejező képesség fokozása. a negyedik strófában jut el a legmesszebb a képzelet: a szerelemben összeolvadó lelkek misztériumából fakadó boldogság nem ismer sem térbeli sem időbeli korlátokat, ez a boldogság érzés a mennyei üdvösséggel azonosul. Innen indul el a megnevezési vágy végső nekirugaszkodása. Az itt megjelenő halmozás azt jelenti, hogy a költő az eddig elhangzottakat nem tartja elég méltónak és kifejezőnek. A hiábavaló erőfeszítések után megállapodna egy egyszerű megszólításban, de a legutolsó kérdés ezt is bizonytalanná teszi. a vers így teljesen nyitott marad, s azt tanúsítja, hogy a nyelv szegényes eszköz Júlia szépségének méltó kifejezésére.