A himnusz és az óda romantikus változata

[Attila]

A himnusz és az óda romantikus változata

ÓDA: lírai mûfaj, fenséges tárgyról emelkedett stílusban írt költemény - három válfaja: a himnusz, a ditirambus és a rapszódia. Eredete az ógörög melikus költészetre nyúlik vissza: ennek két fajtája alakult ki, a choródia (kardal) melyet kórus adott elõ, illetve a monódia, egyetlen költõ-dalnok éneke. A himnuszhoz tartozó elméleti bevezetőt lásd a 2. tételnél.
Shelley és az angol romantika fedezte fel újra a himnuszt, s nálunk Kölcsey akkor írta meg Himnuszát, amikor egy nemzet felemelkedésében reménykedett. A romantika himnuszai a természet gazdagságát, a teremtésnek immár világi dicséretét zengik; a hétköznapon túlemelkedve egy olyan világot, ahol a szépség otthonra talál. Úgy érezte a romantikus költõ, hogy az igaz és a szép megnyilatkozik a valóságban és az eszméletben; a tökély és a rend elérhetõ, szüntelen törekvéssel és állhatatossággal megragadható. A romantikus forma mintegy magába sûrítette évszázadok vívmányát. A tárgy fensége, a hang emelkedettsége, a szenvedély eksztatikus szélsõsége, mely a himnuszra általában jellemzõ, az angol költõ ihletében a költészet ritka pillanatát teremti meg. Itt azonban érdemes megfigyelni azt is, hogy a formai jegyek állandósága mögött az érzelem természete egy másik mûfaj határait ostromolja. A romantikus himnusz lelkesedés és csalódás váltólázában ég - tartalmaiban elégikus hangokkal bõvül. A rajongott eszmény távolságából s elérhetetlenségébõl fakad ez - az illúziók átélésének panasza is felcsendül a romantikában s ez a felhõtlen ókori himnusztól az elégia irányába mozdítja el a mûfaj súlypontját.
A modern himnuszköltészet második forrása a német filozófia volt - ez az idealista gondolatrendszer a világmindenséget mint a szellem egységét fogta fel.
A harmadik, a történeti ihletõ a francia forradalom volt, az emberiség jövõjének ígérete, a szabadság birodalmának eljövetele.
“Sok fokozat és átmenet vezet át a teljesen egyéni költemény-formától ahhoz a nagy lírához, melyben az egyéni sorsokon felülemelkedõ gondolat- és érzéstartalmak válnak uralkodókká a lelken. Ez a forma akkor jön létre, ha a költõ érzelmi világát nagy objektivitások indítják meg: erõs egyéniségek, a népek, vagy akár az egész emberiség tettei, egész nemünkre vonatkozó eszmék - végül és fõképpen pedig a dolgok végsõ összefüggésének gondolatai.” (Hölderlin)
A régi himnuszok szertartásossága a modern poétánál egy nemzet vagy egy osztály tagjaival érzett szolidaritásban rendezõdik harmonikus egésszé - s nem véletlen, hogy a romantika himnuszai forradalmi pillanatokban hangzottak fel.


Kölcsey Ferenc Himnusz (Hymnus, a Magyar nép zivataros századaiból)
Kölcsey a magyarság egyik legkiemelkedőbb művét - melyet Erkel Ferenc zenésített meg 1844-ben a Nemzeti Színház pályázatára - 1823. jan. 22-én írta. Először 1829-ben az Aurórában jelent meg. Költeményét visszahelyezte a múltba, s beleéli magát egy akkori protestáns prédikátor-költő helyzetébe, s ez segít megérteni a költemény mélyen vallásos jellegét, sajátos történelemszemléletét.
A keretben megszólított Isten ugyanis a történelem irányítója: tőle kaptuk mintegy ajándékba a "szép hazát", de bűneink miatt jogosan sújt a balsors századok szenvedéseivel. A mű szemlélete hasonló úgy a jeremiádok történelemlátásához, mint Zrínyi Szigeti veszedelmének első énekéhez. Isten nemcsak szuverén ura a világnak, hanem kérlelhető, befolyásolható is az emberi erőtől. Ezt bizonyítja az imaforma: a könyörgés az áldásért, jókedvért, bőségért, védelemért, stb. Kölcsey az Urat igazságos Istennek tartja, ugyanakkor szigorúságát túlzottnak is ítéli. Verse követi a jeremiádok szerkezetét.
A 2.és a 3. versszakban Isten ajándékait sorolja fel: a honfoglalással nyert szép hazát, az ország felvirágzását, a föld termékeny gazdagságát, a győztes honvédő háborúkat s Mátyás király Bécset is megalázó támadását. A múlt sikereinek áttekintését - egészen Mátyás koráig - átszínezi a jogosnak érzett nemzeti büszkeség tudata. Ebben a részben Isten a cselekvő alany. A XVI-XVII. században többen is párhuzamot vontak a bibliai választott nép, a zsidóság és a magyarok történelmi sorsa között. Eszerint a felfogás szerint a magyarság is Isten kiválasztott népe, amelyet megkülönböztetett szeretettel és féltő gonddal vesz körül: neki köszönhetjük a dicső múltat, a nemzeti nagyságot és a függetlenséget.
A következő három szakasz (4-6.) a balsors évszázadainak ijesztő, nagy erejű romantikus képeit halmozza egymásra. A bűnlajstrom helyén csak egy fájdalmas sóhaj hallatszik: bűneink miatt jogos isten haragja, megérdemelt a büntetés, bár a sorscsapások, a nemzeti tragédiák mértéke meghaladja az elkövetett bűnök nagyságát. Erre utalnak az erős túlzások mellett a megdöbbentő költői képek. A katasztrófaérzetet a tatátjárás, a török "rabiga" valamint a Tacitustól kölcsönzött kegyetlen kép ("vert hadunk csonthalmain győzedelmi ének") teszi teljessé. A bűnök végzetes következményei között említi a belső viszályt, a testvérháborúkat és az üldözöttek, a hazátlan bujdosók sorsát.
A vers érzelmi-hangulati tetőpontja az 5-6.versszak: komor indulatokat, feszültséggel teli izgatott lelki állapotot sejtet.
A 7. strófa szinte észrevétlenül vált át a múltból a jelenbe, a jelen sivárságába, reménytelenségébe. A tehetetlen kétségbeesés, a kilátástalan pesszimizmus lesz úrrá a versen: három párhuzamos ellentétpár állítja tragikusan szembe a múlt nagyságával, dicsőségével a megalázó jelen törpeségét.
Az országos pusztulás láttán a mű végén már csak Isten szánalmáért rimánkodik a bujdosó költő. Az ország sorsának megoldását már csak Istentől várja. A strófa, mely az imaformulával keretbe zárja a költeményt, nem egyszerűen megismétlése az elsőnek: képei a múlt sorscsapásainak s a jelen sivárságának láttán sötétebb színezetűek, komorabbak.
Versformája: nyolc 7, illetve 6 szótagos trocheusi sorokból álló, keresztrímes strófaszerkezet; e mellé társul a 4-3, illetve a 3-3 osztású ütemhangsúlyos versdallam. Rímelése meglehetősen igénytelen, dísztelen s ebben is követni kívánja a XVI-XVII. századi költemények kezdetlegesebb rímtechnikáját: elég gyakoriak a rangrímek, s többször előfordulnak asszonáncok. Kölcsey tragikus borúlátását elmélyítette az első reformországgyűlés elcsüggesztő megtorpanása, a konzervatív erők ellenállása a reformokkal szemben s az életformaváltás kudarca.

Vörösmarty Mihály Szózat (1836)
Abban az időben született a mű, amikor nyílt szakításra került a sor a császári udvar és a magyarok között, Ekkor mindenkit a hűségre és hazaszeretetre szólít fel. Bizonyos értelemben rokon versnek tekinthető a Himnusszal, hisz mindkét mű fő kérdése a következő: Kiérdemelte-e a magyarság a jobb sorsot? Szintén végigvezeti az olvasót a múlt eseményein, de csak a dicsőséget, a győzelmeket mutatja be konkrét képekben, a negatív dolgok, vereségek általános képekben jelennek meg, a negatívumokat rögtön ellensúlyozza. Figyelmeztető jelként felmerül a nemzethalál rémképe, az egész országra kiterjedő pusztulás. Míg a Himnusz megszólítottja ill. könyörgéseinek célpontja Isten, addig Vörösmarty mindenkit a Kölcseynél csoda formájában megjelenő jobb sors elérése érdekében a munkálkodásra szólít fel. Ez a reformkor hangja, az országért való tenni akarás. A Himnusz keretében a kiszolgáltatottság, a könyörgés jelenik meg, ezzel ellentétben a Szózat keretében a mozgósítás van jelen. Ez a nemzeti romantika jellemzője, hisz nagy eszméket képvisel.
Az egész nemzethez szól, de úgy, hogy az egyes szám 2. személy használatával közvetlen, bensőséges kapcsolatot létesít az olvasóval a rendületlen hűséget az egyes ember személyes, becsületbeli ügyévé avatja. Ellentmondást nem tűrő érvsorozatával ezt a megszólítottat kívánja meggyőzni mondanivalója igazságáról a költő, de közben maga is átéli, végigszenvedi a lehetséges ellenérvek elkeserítő vagy riasztó alternatíváját. A belső vita adja meg a Szózat érvelésének igazi hitelét.
A “hazá”-hoz kapcsolt két főnévi (bölcsőd - sírod), majd ennek szinonimájaként a két igei metafora (ápol - eltakar) a haza fogalmát van hivatva megmagyarázni, pontosítani: a haza az egyes ember számára a kezdet és a vég, életének egyetlen, értelmet adó kerete.
A bölcső és a sír metaforák által jelzett haza már magában foglalja a következő versszak inkább fogalmi nyelven elhangzó parancsát, azt, hogy az egyes ember részére nincs a hazán kívül életlehetőség, a nagy “világ” nem adhat otthont számára. A haza és a nagy világ itt még egymással szemben álló fogalmak: az egyik befogad, a másik kizár, s ebből fakad az újabb ellentéteket felvonultató két sornyi megállapítás:
“Áldjon vagy verjen sors keze:
Itt élned, halnod kell.”
Vörösmarty a Himnusszal ellentétben nem Istent, hanem a Sorsot és a Végzetet említi. A Sors pedig szeszélyes és kiszámíthatatlan, indokolatlanul, erényeinktől vagy bűneinktől függetlenül áld, vagy ver, nem a Végzetet elfogadva, hanem vele szembeszállva kell élnie és halnia az embernek. S a következő három vsz. (3-5) épp ezt, az igazságtalan Sorssal szembeszálló hősies küzdelmet mutatja be. Az “ezredév” a Szózat történelemszemléletében már nem csupán “régi dicsőség”, hanem a nemzeti létért, a szabadságért folytatott váltakozó sikerű küzdelemsorozat, bátor szembefordulás önnön hibáinkkal, a belső viszállyal s a Sors csapásaival, a “balszerencsével”. Az alliterációk gyakorisága e három strófában, a 19. században is régiesnek ható múlt idejű igealakok (kűzdtenek, elhulltanak) használata ünnepélyes komolyságot ad a stílusnak, megrendült büszkeséget rejt a sorok közé.
A jelen tehát nem szemben áll a múlttal, hanem annak egyenes folytatása. A végzettel való viaskodás következménye szenvedések, veszteségek ellenére is a kiharcolt élet, s ez végeredményben diadal a Sors ellenében. A “megfogyva bár, de törve nem, / Él nemzet e hazán” többszörös inverziója s az “él” ige sor eleji hangsúlyos helyzete ezt a dacos, harcos múltat és a kockázatos jelent vállaló öntudatot sugározza.
A 7. vsz.--tól kezdve a jövő dominál a költeményben, a múlt és a jelen ezentúl már csak egy-két utalásban szerepel. A költemény legfontosabb, leginkább vitatott része a következő hat szakasz.
A magát a Sorsnak meg nem adó nemzet ezredévi szenvedése jogán a népek hazájához, a nagy világhoz fellebbez történelmi igazságszolgáltatásért.
Folytatható-e tovább az ezredévi szenvedés? Volt-e, van-e értelme az áldozatoknak, az ész, erő és szent akarat összefogásának: Hogyan alakul a jövő? Ezek a kérdések kínozzák a költőt, akinek gondolatai már csak az élet és a halál ellenpontjai között vibrálnak, elutasítva minden közbülső lehetőséget.
A 8. vsz-ban a költő az ezredévi szenvedés, a mégoly hősi, múltbéli küzdelmek hiábavalóságának rémével viaskodik.
A tiltakozásnak azonban nincsenek érvei, csak indulatai: a versszakok kezdetén makacsul megismételt “Az nem lehet” tagadja csupán a múlt és a jelen küzdelmeinek, áldozatainak értelmetlenségét. Ez az alig, illetve nem indokolt, de konok, szenvedélyes hit munkál tovább a 10. strófában, hirdetve a százezrek óhajtott jobb kor eljövetelének nem a bizonyosságát, csak szükségességét.
A “Még jőni kell, még jőni fog” ismétlése és a “jobb kor” nem képes megindítani Vörösmarty képteremtő fantáziáját: nem látja, nem tudja elképzelni azt. S ha van vallásos illetve valláshoz kötött motívuma a Szózatnak, az itt található: százezrek buzgó imádsága száll a jobb korért az Isten felé. Ezzel az áhított, de látni nem látott jobb korral szemben rögtön megjelenik a megsemmisülés látomása. A “halál” felidézi a vérben álló ország képét, az egész nemzetet elnyelő sírgödör iszonyatát, a gyászoló milliókat, a magyarságot megkönnyező népeket. A Szózat nemzethalála azonban nem a lassú elkorcsosodásnak, az erkölcsi süllyedésnek szégyenletes utolsó stációja, mint Kölcsey vagy Berzsenyi verseiben, hanem a jövőért áldozatokat is vállaló nemzet tragikus elbukása. A nagy nemzeti gyászszertartás víziója után visszatér a vers a jelen feladataihoz. A változatlan szövegű utolsó vsz. is lényegesen többet mond, mint a második, hiszen magába foglalja a balszerencsés múlt után a jelen megpróbáltatásait s esetleg a nagyszerű halált is vállaló elkötelezettség parancsát.